A Tudattér, mint mindig pezsgett az élettől. Különböző kinézetű, színű, fajtájú, származású lények mentek hol erre, hol arra, keresve a helyet, ahol legkönnyebben a pénzükhöz juthattak. Mindenki más volt, méretre, formára, bőrszínre, ezeken nem nagyon akadt fel senki, viszont, egy kerek percnyi csend támadt, mikor egy fiatal lány lépett ki igen leharcolt állapotban lévő hajójából. Bordó egyenruhája és az azon lévő lángokat ábrázoló kitűző azonnal nyilvánvalóvá tette mindenki számára, hogy mi, ki is ő és miért jött, az pedig, hogy félvér volt, csak még több bámészkodó tekintetét vonzotta. A lány hibátlan bőre halványkék színben pompázott, amitől teljesen eltértek hatalmas vörös szemei, amik gyanakodva pásztázták a környezetében lévő bámészkodókat, hollófekete haja pedig csak még földöntúlibbá tette a képet.

Nem foglalkozott sokáig az őt figyelőkkel, megrántotta hátizsákjának a szíjját, majd vevője „otthona" felé vette az irányt, hogy minél hamarabb hőn áhított kreditjeihez juthasson és eltűnhessen erről a helyről, amitől futkosott hátán a hideg.

Taneleer Tivan, a Gyűjtő nem volt éppen a kedvenc vevője, de megbízható volt, és mindenekelőtt busás árat fizetett, ha olyasmit vitt neki, ami kedvére volt, és amivel kiegészíthette már így is hatalmas gyűjteményét. Mint mindig most is kellemetlen érzés fogta el, mikor belépett a monumentális csarnokba, ahol üvegcellák vették körül, amikből még élő lények néztek rá könyörögve, a szabadság reményében, amit ő sajnálatos módon nem tudott megadni nekik.

- Orion Udonta - lépett elő a Gyűjtő a semmiből, evvel megrémisztve az így is ideges fiatal lányt, aki reflexszerűen nyúlt a fegyvere után. - Bocsáss meg, nem állt szándékomban megrémíteni téged - hajolt meg a férfi, Orion pedig egy megkönnyebbült mégis frusztrált sóhaj kíséretében visszatette fegyverét a helyére.

- Hagyjuk a formaságokat Tivan! Itt van, amit annyira akartál, kérem a pénzem! - mondta a lány türelmetlenül, közben elővette a táskája alján megbúvó kincset. Apró ezüstszín doboz volt, kék kövekkel díszítve, melyek, ha úgy esett rájuk a fény gyémántként ragyogtak.

- Csodálatos - állt el a férfi lélegzete és óvatosan átvette a tárgyat a fiatal idegentől, akinek igencsak mehetnékje volt már. - és ha jól tudom nem üres.

- Az nem az én dolgom - vont vállat Orion és felvette a táskáját. - Megkerestem, fogtam, elhoztam, hogy mi van benne az cseppet sem izgat. Viszont, hogy mennyit kapok érte, na az annál inkább - mosolyodott el bályosan, bár cseppet sem volt őszinte.

- Pont, mint az apja - jegyezte meg a férfi, az egyik fiókjában kotorászva. - Igazán büszke lehet rád.

- Biztos az is, általában. Néha pedig megkockáztatom, hogy a legközelebbi lakatlan bolygón hagyna - halvány mosollyal emlékezett vissza a napra, amikor apja tényleg egy lakatlan bolygón hagyta alig tizenöt éves korában, bár mentségére szóljon nem szánt szándékkal tette.

- Hatezer kredit megfelel? - vette elő Tivan a pénzösszeget és a lány felé nyújtotta.

- Majdnem megöltek ezért a kis ládikóért és ki kellett röppenjek ide a semmi kellős közepébe. Tízezret kérek nem kevesebbet - vágta csípőre kezét a hollóhajú idegen, farkasszemet nézve a másikkal.

- Ezt hívják úgy, hogy szakmai ártalom - kuncogott a férfi, de a lány nem tágított egy tapodtat sem. - Legyen! - adta fel és hozzászámolta a kért összeget az addigihoz.

- Öröm veled üzletelni Tivan - kacsintott a lány és már sarkon is fordult.

- Szintúgy. Add át üdvözletem az apádnak! - szólt a már javában kifelé tartó fosztogató után.

- Meglesz - intett és avval már kint is volt.

Az első gondolat, ami a fejébe férkőzött az volt, hogy iszik egyet a sikeres üzlet örömére, így a legközelebbi bár vagyis inkább csehó felé vitte az útja. Bentről hangos kiabálás szűrődött ki, de igazából nem is várt mást, az ilyen helyek nem a csendről és a visszafogottságukról voltak híresek. Orion belökte maga előtt az ajtót és megcélozta a pultnál lévő első szabad helyet. A kíváncsi tekintetek, szinte lyukat égettek a hátába, de nem törődött velük, kihúzott háttál, felszegett állal sétált a székéhez, majd leült rá és rendelt egy erős italt. Még a felével sem végzett mikor a kommunikátora megszólalt. Sóhajtva vette elő a ketyerét és meglepetten vette tudomásul, hogy a képernyőn fogadott bátyja neve villogott.

- Hát te még élsz? - kérdezte, majd lehúzta az italát és rendelt mégegyet.

- Hát nagyon úgy fest. Figyelj, mi lenne, ha... - kezdte, de húga szinte azonnal a szavába vágott.

- Nem.

- De még végig sem hallgattál - háborgott a férfi, mire a fiatal fosztogató csak a szemét forgatta.

- Nem kell, hogy végig hallgassalak Peter. Szívességet akarsz kérni, amivel valószínűleg az életem vinném a vásárrá vagy apának tennék keresztbe, és képzeld, egyikhez sincs kedvem - kopogott ujjaival, a szépszóval élve is mocskos bárpulton. - Talán majd máskor - nyúlt újabb itala után és egyből le is húzta.

- De Ony - próbálkozott a férfi a vonal másik végén.

- Nincs de Quill! Azt mondtam nem - csapta le poharát, mire többen is felé fordultak, ami őt teljesen hidegen hagyta, egyáltalán nem figyelt rájuk. - Jó volt beszélni bátyus, majd hívlak - és avval bontotta is a vonalat és zsebébe süllyesztette a kommunikátort.

Még két ital után, már éppen azon volt, hogy induljon vissza a hajójához mikor három férfi elzárta előle a kifelé vezető utat. Mindhárman vagy két fejjel magasabbak voltak nála és egyáltalán nem tűntek barátságosnak, sőt pont az ellenkezője volt mindhárom a barátságos fogalmának.

- Már bocsánat, de mennék - próbálta kikerülni őket, de az egyik elkapta a karját, amitől azonnal viszketni kezdett a tenyere.

- Hová sietsz fosztogató? - kérdezte az, amelyik a karját fogta. Hangja mély volt és karcos, nem az a fajta, amit szívesen hallgatott az ember.

- Ugyan fiúk nem érek én erre rá - rántotta ki kezét a férfi szorításából és mikor az újra utána akart nyúlni azonnal ütött. Hamarosan mind a három férfi a fiatal félvér lányt próbálta elkapni, de az nem adta magát egykönnyen. Mikor viszont a földre került, egy kevés esélyt sem látott rá, hogy valaha is újra fel tud kelni onnan. Mielőtt viszont bármelyikük is akár egy ujjal is hozzányúlhatott volna hangos füttyszó szelte át a levegőt, amit hamarosan követett egy vörös színnel izzó nyílvessző.

- Mindig az utolsó pillanatban - súgta Orion hatalmas mosollyal az arcán.

- Három másodpercetek van, hogy békén hagyjátok a lányomat - lépett be a fosztogató kapitány két emberével az oldalán.

- Bocsi fiúk - állt fel a lány, majd megkerülve támadóit az apjához futott és a szó szoros értelmében a nyakába ugrott. - Hamarabb nem tudtál volna ideérni?

- Én is örülök, hogy látlak.

- Inkább annak örülj, hogy még egy darabban látsz - engedte el az apját, majd gyors puszit adott arcára.

- Miattam vagy még egydarabban - kontrázott a férfi készen állva egy apja-lánya szócsatára.

- Teljesen ura voltam a helyzetnek - tette csípőre mindkét kezét a lány.

- Ezért fetrengtél a földön? - erre már nem tudott mit felelni, csak megrázta a fejét és ellépett a férfi mellett, akitől, sűrű hajzuhatagán kívül, mindent örökölt, kék bőrét és szinte ragyogó vörös szemeit.

- Simán fel tudott volna állni - lépett be egy magas férfi, Orion szemei pedig felcsillantak akár egy rubin és egy fültől fülig érő mosoly terült el az arcán. Apjára nézett, aki csak egy halvány mosollyal bólintott, lánya pedig futásnak eredt és a férfi karjaiba vetette magát, karjait nyaka, lábait pedig dereka köre kulcsolta, úgy ölelte át egy kisebb sikkantás kíséretében.

- Kraglin! - fúrta arcát a férfi nyakhajlatába, aki nevetve próbálta megtartani az egyensúlyát.

- Hogy van az én Kicsi Centauriaim? - kérdezte már előre mosolyogva a lány reakcióján.

- Nem vagyok kicsi! - sipákolta Orion, de a világért el nem engedte volna a férfit.

- Nekem az vagy - adott egy gyors csókot a lány durcás arcára tekintve, hogy az apja, az ő kapitánya árgus szemekkel figyelt.

- Akkor akár le is tehetsz - próbált elhúzódni, a férfi pedig egy gonosz mosoly kíséretében elengedte, de mielőtt a lány a földre eshetett volna elkapta. - Ezt ne csináld többet! - kapaszkodott az elsőtiszt nyakába úgy, mintha az élete függött volna tőle. - Soha! - parancsolt rá és hangja vagy két oktávval magasabb volt a megszokottnál.

~~~

A kapitány visszatért a hajójára magára hagyva a szerelmes párt, akik a legközelebbi hotelban, vagyis egy ahhoz hasonló helyen, töltötték az éjszakát. Reggel, úgy ahogy már régen nem, egymás karjaiban ébredtek, ami egy boldog mosolyt csalt mindkettejük arcára. Orion kimászott az ágyból, mire Kraglin az oldalára fordult, nyakig húzta magán a takarót és se perc alatt visszaaludt. Míg párja az igazak álmát aludta a lány letusolt, fogatmosott és kért reggelit, bár nem fűzött hozzá túl sok reményt, hogy meg is fogják kapni, egy próbát viszont mindenképpen megért. Az ajtófélfának dőlve figyelte a még mindig békésen szuszogó férfit és, ha akarta volna, sem tudja eltüntetni az arcáról azt a hatalmas mosolyt. Légzése egyenletes volt, arcvonásai kisimultak, izmai ellazultak. Nagyon ritkán látta ilyen békésnek párját, valahova mindig sietett, valami miatt mindig aggódott, bár az utóbbit igyekezett eltitkolni a lány elől, de túl jól ismerte őt, nem tudta becsapni.

- Kukkoló - motyogta a Kraglin félig lehunyt szemekkel, halvány mosollyal az arcán.

- Lebuktam - sétált az ágyhoz a lány, majd befeküdt a férfi mellé. - Azt hittem alszol.

- Aludtam, úgy fél perccel ezelőttig. Vagy lehet, van az már egy is? - nézett a plafonra tettetett komolysággal.

- Menj már! - bökte oldalba a lány, majd átölelte és fejét a mellkasára hajtotta.

- Biztos lehetsz benne, hogy most egy ideig nem megyek sehová - adott a férfi apró puszit a feje tetejére.

- Ezt akartam hallani - motyogta Orion az első tiszt szívverését hallgatva. - Beszéltem Peterrel - szólalt meg egy kis hallgatás után Kraglin ujjaival babrálva. - Szerinted el kéne mondanom apának?

- Ezt neked kell eldöntened - sóhajtotta a férfi a hollószín tincseket fésülve. - Te el akarod mondani?

- Éppen ez a baj - ült fel egy gondterhelt sóhaj kíséretében. -, hogy magam sem tudom. Nem akarok... - kezdte, de mondandója további részét lövések hangos zaja nyomta el. Nem telt bele csupán néhány másodpercbe és már mind a ketten talpon voltak és a fegyvereik után nyúltak. Az ajtó betört és még mielőtt bármit is reagálhattak volna lövések dördültek el és minden elsötétült.

~~~

A fosztogató hajó szokatlanul csendes volt, bár nem is igazán lehetett zajos, hisz a legénység nagy része a bolygón tartózkodott és a fizetését herdálta el valamilyen módon. Csupán a Kapitány és öt embere töltötte az űrjárón a szabadidejét. Már éppen azon volt, hogy elteszi magát a következő, valószínűleg igen fárasztó napra, mikor az egyik embere valósággal berontott a szobájába.

- Kapitány beérkező hívásunk van Kraglin kommunikátoráról - közölte levegőt kapkodva, nagy valószínűséggel az egész hajót végig futotta, hogy jelentsen a kapitányának.

- Miért olyan érdekes ez? - kérdezte az idősebb férfi felvont szemöldökkel.

- Mert a jel egy Kree hadihajóról jön, Uram.

Több sem kellett Yondu azonnal talpon volt és a sietős léptekkel tartott a hajó hídja felé. Az elsőtisztje, aki nem mellesleg a legfőbb bizalmasa volt, valószínűleg egy Kree hadihajón volt a lányával együtt. Persze, ha éltek még egyáltalán. Amint elért a helyére fogadta a hívást és a képernyőn megjelent a lilás bőrű idegen, mögötte pedig sebekkel tarkítva, megkötözve a lánya és az elsőtisztje. Legalább tudta, hogy életben vannak. Legalábbis egyelőre. A Kree természetesen azonnal avval kezdett fenyegetődzni, hogy végez velük és emellől nem tágított akármit is ajánlott neki a Kapitány, aki igyekezett a lehető legnyugottabbnak látszani, pedig nem volt az, egyáltalán nem. Mielőtt pedig egyáltalán jobban belemehetett volna az egyezkedésbe a másik fél bontotta a vonalat és hiába próbálták nem tudták vele újra felvenni a kapcsolatot. Nem tudta mit csinálhatna, tehetetlen dühében pedig összetört mindent, ami az útjába került. Gondolatban ezerszer meg rugdosta magát, amiért engedte, hogy a bolygón maradjanak és nem parancsolta fel őket a hajóra, ahogy azt tennie kellett volna.

Végül mikor sikerült megnyugodnia és rendet teremtenie gondolatai között újabb hívást indított, de most másnak. Akármennyire is utálta elismerni, szüksége volt segítségre.

~~~

A Milano fedélzetén pezsgett az élet, hangos zene szólt, nevetés töltötte be a hajót. A zenét hamarosan hangos pityegés és Yondu Udondta képernyőn felvillanó neve szakította félbe.

- Mi az Isten? Mordály! - nézett Peter a beszélő mosómedve felé és láthatólag nagyon nem tetszett neki, hogy félbe szakították a zenéjét.

- Úgy tűnik, a kék idióta beszélni akar veled - felelte a szőrgombóc a gombokat nyomogatva.

- Nyomd ki és kapcsold vissza a zenémet - motyogta a férfi az orra alatt.

- Mi van, ha fontos? - kérdezte Gamora. - Eddig nem hívott. Lehet, hogy...

- Nem érdekel! - csattant fel a terrai. - Nem érdekel, oké? Mordály a zenét!

Nem telt bele két perc és nevelőapja újra hívta, de ő újfent figyelmen kívül hagyta. Hamarosan videóüzenetet kaptak, Peter pedig akármennyire is akart, nem tudott uralkodni kíváncsiságán, így megnyitotta a fájlt és a legénységével együtt nézték. Már az első pár képsortól bent akadt a lélegzete és úgy érezte gyomra ökölnyi méretűre zsugorodik. Végig nem nézték a felvételt, azonnal hívta a fosztogató hajót.

- Hol vannak? - kérdezte azonnal a Kapitányt, mikor a képe megjelent a képernyőn.

- Nem tudjuk, még nem sikerült bemérni őket. Kraglin kommunikátora sem válaszol.

- És Onyé? - szorította ökölbe és engedte ki kezeit a férfi idegességében.

- Semmi - rázta a fejét Udonta és szinte tapintani lehetett aggodalmát.

- Egyáltalán, hogy történhetett ez meg? - vonta kérdőre Quill a fosztogatók kapitányát.

- Nem tudom...

- Nem tudod? Elrabolták Oriont és az elsőtiszted és azt mondod, nem tudod, hogy hogy történt? - hitetlenkedett a férfi.

- Nagyon vigyázz magadra! - emelte meg hangját a centauriai.

- Mégis, hogy nyugodjak meg? Orion a húgom - vágott vissza Peter ugyan olyan hangosan.

- Nekem pedig a lányom, Kraglin pedig mintha a fiam lenne! - kiabált most már a kapitány és meg sem próbálta visszafogni magát.

- Oké, az lesz a legjobb, ha mindketten lenyugodtok - lépett képletesen a két férfi közé a zöldbőrű nő. - Ha egymás torkának ugrotok, az nem segít megtalálni őket.

- Oké, rendben - sóhajtott fel a terrai. - Nem mehettek messzire. Hol tűntek el?

- A Tudattérben.

- Én vagyok Groot - szólt közbe a fa, mire mindenki kérdőn nézett Mordályra.

- A bolygók - felelte a mosómedve és csak még értetlenebb tekinteteket kapott. - A Tudattér közelében rengeteg lakatlan bolygó van. Rövidtávon nem veszélyesek, de ha hosszabb ideig ott maradnak a felszínen lévő gázok megölik őket. Ezért is hívják őket méregbolygóknak.

- Hány ilyen van? - kérdezte Pete türelmetlenül topogva.

- Úgy ötven, talán kicsit több.

- Pokolba.

- Még az sem biztos, hogy kirakták őket. Még nem kell a temetésüket szervezni - próbált meg pozitív lenni Gamora. - Ha megtaláljuk a hajót, meglesznek ők is.

~~~

- Sajnálom - bukott ki a xandari férfiból, ahogy a sötét, hideg barlangban ültek egymásba kapaszkodva.

- Nem a te hibád - rázta a fejét a lány és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Kraglin végig gondolta, mit tehetett volna. Annyi, de annyi lehetősége lett volna megmenteni a lányt, és magát is.

- De igen, lett volna módom rá, hogy...

- Te hibád, én hibám, mindkettőnk hibája, kit izgat? - szakította félbe Orion. - Nem érted, hogy teljesen fölösleges ezen agyalnod? Itt vagyunk, és nem megyünk sehová, ha magadat hibáztatod, ha nem - fúrta arcát a férfi nyakhajlatába. - Emlékszel arra, amit egyszer mondtam neked?

- Mire gondolsz?

- Arra, hogy legyen bármilyen reménytelen a helyzet, és hogy akárhogyan halok meg, nekem az fontos, hogy veled legyek, mert tudod, Krag... Meghalni is könnyebb veled, mint úgy, hogy tudom, összetörnél a halálom miatt. Ezt meg te mondtad egyszer.

- Ne mondd ezt... - szorította meg a lány kezét és homlokon csókolta. - Megtalálnak. Megtalálnak, hidd el.

- Honnan tudod?

- Csak tudom - szorította magához jobban Oriont és érezte egyre kevésbe kap levegőt. - Vagyis remélem.

- A kettő nem ugyanaz - nézett fel rá halvány mosollyal.

- Muszáj neked pont most kötekedned?

- Miért ne? - kérdezte a lány kuncogva. - Szeretlek - motyogta, majd futólag megcsókolta apja elsőtisztjét.

- Szeretlek.

Egyre gyengébbnek és gyengébbnek érezték magukat, tüdejükbe alig jutott levegő és egyre gyakrabban jött rájuk egy-egy köhögő roham, de egy pillanatra sem engedték el egymást. Orion feszülten figyelt Kraglin megnyugtató szívverésére, mert tudta, hogy amíg azt hallja semmi baj nem lehet. Most már tényleg csak reménykedni tudtak, hogy idejében rájuk lelnek, vagy, hogy egyáltalán rájuk lelnek.

~~~

- Hol vannak? - ütötte meg újra és újra a Kree katonát Udonta. - Hová vittétek őket?

- Nem mindegy? Úgy sem értek oda időben - nevetett kárörvendő mosollyal az arcán.

- Meglátjuk - lépett hozzá Peter is és megragadta a katona gallérját. - Hol van a húgom te rohadék?

- Nem találjátok meg élve, egyiküket sem.

- Mond meg! - füttyentett egyet a centauriai és nyila egyből a katona torkát érte.

Megkapták a szükséges információkat és azonnal a hajójukra siettek, de nem azelőtt, hogy Mordály robbanótölteteket helyezett volna el Groot és Drax segítségével a Kree hajón.

- Biztos, hogy az egész bárka felrobban majd? - kérdezte Drax kételkedve. - Elég nagy.

- Ezek a kicsikék pedig elég nagyot tudnak robbanni. Hallgass és inkább szedd a lábad, mert a végén, csak a temetésükre hozhatjuk haza a szerelmes gerlicéket.

- Ezt ne mond még egyszer! - rivallt rá Peter, Gamora kapta el a kezét, hogy ne essen neki a rágcsálónak.

- Csak kimondom, amit mind gondolunk - folytatta Mordály szemrebbenés nélkül.

- Na, ide figyelj te kis Patkány! - szállt be most már Yondu is és abban a pillanatban legszívesebben kesztyűt csinált volna a mosómedvéből. - Megtaláljuk őket épségben, nem lesz semmi bajuk. És meg se próbáld még egyszer az ellenkezőjét állítani, megértetted?

- Meg - horgasztotta le fejét Mordály.

- Én vagyok Groot.

- Tudom, tudom, lehetnék tapintatosabb is. Majd legközelebb.

~~~

- Fáradt vagyok - súgta Orion és már alig tudta nyitva tartani a szemeit.

- El ne aludj, hallod? - rázta meg egy kicsit a férfi. - Nem szabad elaludnod.

- Nem megy.

- Orion Udonta ne merészelj elaludni! Maradj ébren! - emelte meg hangját a férfi, majd hangos köhögésbe kezdett.

- Próbálok, próbálok, próbálok - ismételte a lány egyre halkabban és halkabban.

- Hol vagy Kapitány? - kérdezte a férfi és ő is lehunyta a szemeit.

~~~

A Kapitány fel s le sétált a hajón, nem bírt egy helyben maradni, tudta minden egyes perccel egyre kevesebb az esély arra, hogy élve megtalálják a lányát és az elsőtisztjét. Minden egyes pillanattal úgy érezte meghal egy kicsit, egyre kevésbé tudott hinni, egyre kevesebb reménye maradt.

- Ha meghalnak az az én hibám - motyogta Peter és átadta Mordálynak a helyét.

- Ez nem igaz - állt meg mellette Gamora.

- Ha elsőre válaszolok Yondu hívására, akkor talán...

- Peter! - vágott a szavába a nő. - Nem te raboltattad el őket, nem te tetted ki őket egy lakatlan bolygón. Ha magadat ostorozod, az nem segít sem Orionon, sem pedig Kraglinen.

- Emlékszem, amikor hárman baromkodtunk a hajón Yondut az őrületbe kergetve - mosolyodott el szomorúan. - meg arra is, amikor először rajtakaptam őket csókolózás közben, és hogy Kraglin milyen fehér volt, mert félt, hogy Yondu elevenen megnyúzza. Nem mondom, hogy Kraglin olyan, mintha a bátyám lenne, mert Orion a húgom és ők ketten... De mégis - mondta és mosolyogva megrázta a fejét. - Aztán emlékszem egyszer Orion sírva jelent meg az ajtóm előtt. A frászt hozta rám. Vagy egy órát vígasztaltam, mire rájöttem mi a baja. Azt hitte terhes - mondta, mire Udonta felé kapta a tekintetét. Ezt a történetet még nem hallotta. -, teljesen bepárázott, levegőt venni is alig tudott. Azt mondtam neki, hogy bármi is lesz, hogyha úgy is van, én mellette maradok, és nem hagyom magára. Aztán persze kiderült, hogy nem terhes. Nem hiszed el mennyire megkönnyebbült, Kraglin szintén.

- Hány évesek voltak? - kérdezte a zöldbőrű nő mosolyogva.

- Kraglin akkor volt huszonegy, Orion meg tizenhét, rendesen be voltak tojva.

- El tudom képzelni - engedett el egy halk nevetést a nő.

- Szólj, hogyha élve megtalálom őket, fojtsam meg Kraglint - nyögte be Yondu, de mind tudták, hogy nem gondolja komolyan. Ha meglesznek biztos, hogy az elsőtisztet is szoros ölelésbe zárja.

Mikor végül leszálltak a bolygóra nem törődtek avval, hogy maszkot húzzanak az arcukra, csak mentek előre. Peter rohant elől, mindenkit megelőzve, nem törődött Gamorával, aki kiabált utána, hogy várja meg őket, nem törődött semmivel és senkivel. Tíz percbe is beletelt, mire ráleltek a barlangra, ahol a pár meghúzta magát. Peter azonnal a karjaiba kapta húgát és megindult vele vissza a hajóhoz, míg Kraglint Yondu és Drax fogták közre és Groot is körbe fonta őt indáival. A hajóra felérve azonnal lefektették őket és életjeleket kezdtek keresni.

- Mordály? - nézett Quill a mosómedvére, aki eltette gépeit. - Mordály!

- Peter én... Elkéstünk - nem tudta kimondani, hogy meghaltak. Képtelem volt rá.

- Nem - rázta a fejét a férfi és felnézett nevelőapjára, apjára.

Quill ott ahol volt leült és két tenyerébe temette az arcát, úgy próbálta elrejteni a könnyeit, de vállai így is rázkódtak a zokogástól. Gamora leült mellé és próbálta tenni a lehetetlent, megnyugtatni a férfit. Yondu a hajó egyik falának támasztotta homlokát, míg légzését próbálta rendezni, közben próbált nem szétesni, összetörni. Folyamatosan ugyan az ismétlődött a fejében, hogy a hajón kellett volna tartania mind a kettőjüket, nem kellett volna a bolygón hagyni őket, nem kellett volna egyedül hagyni őket. Mordály is hátát a fém falnak támasztotta hátát és legszívesebben az összes szőrszálát kitépte volna, amiért olyan érzéketlen volt Orion apjával és bátyjával.

Csend volt, senki nem szólt egy szót sem. Nem akartak, nem tudtak. Nem tudták mit mondhatnának, talán nem is illett volna bármit is mondaniuk.

- Nem - pattant fel hirtelen Peter és mindenki őt nézte. - Nem hagyhatjuk csak ennyiben. Tennünk kell valamit!

- Peter késő - rázta a fejét Gamora és ő is a könnyeivel küzdött.

- De nem... Nem lehet késő. Nem...

Yondu a férfi mögé lépett, és a vállára tette a kezét.

- Ne nehezítsd meg... Kérlek - mondta halkan.

- Nem adhatod fel te is! - ragadta meg Quill a fosztogatót. - Segítened kell!

- A tagadás nem old meg semmit - fogta két keze közé fia arcát. - Nem jönnek vissza...

- Ne mondd ezt! Nem! - tiltakozott tovább. - Nem lehet. Ma még beszéltem vele. Elküldött a francba, mert azt hitte valami hülyeségbe akarom belekeverni. Igazából jól gondolta. Beszéltem vele - ismételte meg suttogva. - Mordály lennie kell valaminek! - fordult társa felé. - Ott vannak azok a lélegeztetők, amiket a múltkor nyúltunk le.

- Peter nem hiszem, hogy...

- Csak próbáljuk meg. Kérlek! Ha nem megy, elengedem őket. Kérlek.

Kilenc sikertelen próbálkozás mindkettőjüknél. Csak ekkor látta be Peter, hogy semmi értelme, ekkor rogyott le a térdeire és engedte, hogy könnyei végig folyjanak az arcán. Yondu leült mellé, egyik karjával átölelte és magához húzta a tehetetlen férfit, aki pont úgy sírt, mint aznap, mikor felvette őt a Terráról. Yondu elkezdett mesélni, elmondta milyen volt, mikor először karjaiban tartotta, az akkor még szörnyen apró kislányát, hogy már akkor tudta, hogy Peter és Orion minden hülyeségben benne lesznek, vált válnak vetve, mikor a terrai fiú először találkozott a fél centauriai kislánnyal. Aztán át tért arra is, hogy hogyan ecsetelte Kraglinnek azt, hogy ízzé-porrá töri minden csontját, ha megbántja a lányát. Peter halkan sírva hallgatta a férfit, aki felnevelte és szomorúan nevetett fel, mikor neki kezdett annak a történetnek, ahol ő, Kraglin és Orion, annyira betintáztak, hogy mikor Yondu megjelent hárman háromfelé indultak, mert egyszerre többet is láttak a fosztogató kapitányból.

Már éppen azon voltak, hogy elinduljanak, mikor a két fekvő hirtelen felült és levegő után kezdett kapkodni, mintha akkor kapnának először az éltető oxigénből.

- Te jó ég! - kapott Orion karja után Gamora. - Semmi baj! - ölelte át a fiatal lányt, aki úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlt volna rajta.

- Kraglin - súgta a félvér erőtlenül.

- Semmi baja, ő is jól van - simogatta a lány sötét tincseit.

Peter szinte azonnal az idegen nő mellett termet és átölelte kishúgát, úgy, mintha soha nem akarná elengedni.

- Nagyon megijesztettél - adott puszit Orion arcára. - Nagyon, nagyon.

- Sajnálom! - ölelte át a lány, ő is a könnyeivel küzdve. - Ha végig hallgatlak és elmegyek veled, akkor talán ez az egész nincs - szipogta a lány.

- Cssssssss!

A fosztogató kapitány egy jó ideig állt, mint aki kővé vált, majd lassú léptekkel indult Peter és Orion felé, majd mikor elérte őket úgy szorította magához a lányát, mint mikor először tartotta a kezében. Mikor végül elengedte a mögötte álló elsőtiszthez fordult, aki próbált egyenesen állni a lábán, amikor pedig sikerül egyensúlyra lelnie, őt is szoros ölelésbe zárva.

- Kapitány, minden tiszteletem, én is örülök neked, jobban, mint bármikor, de ma már egyszer megfulladtam és bőven elég volt - húzódott el a férfi, kapitánya pedig nevetve vállba veregette.

A pár végül ölelések sorozata után - Peter is megszorongatta Kraglint, nem is rövid ideig - egymáshoz is odafértek. Orion Kraglin vállára hajtotta a fejét és lehunyt szemmel beszívta a férfi ruhájának az illatát.

- Mérgesgáz szagod van - jegyezte meg mosolyogva, mire a férfi hitetlenül felnevetett.

- Majdnem meghaltunk, sőt visszajöttünk a halálból és ez az első dolog, amit mondasz nekem? Hogy mérgesgáz szagom van? - tolta el magától egy kicsit a lányt.

- De ha egyszer igaz.

- Nem hiszlek el Orion Udonta - forgatta szemeit a xandari férfi.

- Szeretlek te idióta - bökte oldalba Orion, mikor az elsőtiszt tettetett sértettséget erőltetett magára.

- Akkor is, ha mérgesgáz szagom van?

- Akkor is, ha mérgesgáz szagod van - csókolta meg.

- Szeretlek - súgta a lány ajkaira, majd újra megtámadta azokat.

- Akkor, hogy is volt az, mikor azt hitted terhes vagy? - köszörülte meg torkát Yondu, pár másodpercen belül pedig mindenki hangos nevetésben tört ki, kivéve a szerelmesek, akikből az összes szín kifutott és már sírták vissza a Méregbolygót.