Fény szűrődött be a résnyire elhúzott függönyök között, felkeltve ezzel a félálomban heverésző Samanthat. A lány morgolódva mászott ki a paplan alól, szemei még nem szoktak hozzá az ébrenléthez, haja szénaboglya módjára kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába.

Lábujjai belesüppedtek a hálószoba padlószőnyegének rojtos anyagába. Ahogy kikelt az ágybólés az ablak felé indult, rálépett kölcsön kapott pizsamája túl hosszú lábszárára és kis híján orra esett.

Halkan káromkodva felhajtotta az anyag szélét, majd egy széles karmozdulattal széttárta a bordó színű függönyöket. Egy pillanatra ismét le kellett hunynia a szemeit a nagy fényesség miatt.

A kora reggeli, téli napsugarak vissza verődtek a mindent beborító, frissen hullott hóról, csillogó fehérséggel árasztva el a környékét.

Samantha csodálva bámulta az elé táruló látványt, levakarhatatlan mosoly kúszott az arcára. Kitárva az ablakot lesöpörte a párkányon összegyűlt hó nagy részét és beengedte a fagyos levegőt a szobába. Megborzongott, de a gyerekes boldogság még mindig leolvasható volt az arcáról. Elgémberedett ujjaival felmarkolt egy kis kupacnyi porhót az ablak elől, majd figyelte, ahogy elolvad, végül lecsöpögve a tenyeréről elpárolog a radiátoron.

Feltámadt a szél, bevágódott a kitárt ablakon, újabb borzongást váltva ki az egy szál pizsamában álldogáló Samanthaból. A lány fagyoskodva átkarolta magát, majd remegő kezekkel elzárta a hideg útját.

Gyorsan felmelegítette magát a radiátornál, utána visszafordult a szoba tágas űréhez. Szeme megakadt a nagy franciaágyon, aminek egyik felén gyűrött volt a párna, a takaró kis kupacba rúgva gubbasztott a sarkában, ám a másik szinte érintetlen volt. Aztán tekintete a rajta lógó pizsamára vándorolt, ami mosolyt csalt az arcára.

A gyűrött fölső ujját az arcához emelte, beszívta az anyag kellemes illatát. Mosópor és még valami. Valami egyedi. Emberi. Melegség járta át a testét, boldogság tükröződött az arcán. Másnak ez az illat talán otthonos, esetleg csak kellemes lett volna. Ám ami abból a ruhából áradt, számára valami nagyon, nagyon régen érzett dolgot jelentett immár.

Biztonságot.

Apró könnycsepp gördült le az arcélén, útja végén eltűnt. a pizsama anyagában. Samantha fátyolos szemekkel tekintett körbe a helyiségben, törékeny mosolya vágyakozó volt.

Majd egy halk sikkantás hagyta el a torkát, és hátrébb ugrott, egyenesen neki a radiátornak, ahogy egy szélész besuhant a szobába.

- Brr, de hideg van odakint – próbálta meg kirázni a hajából a hópelyheket Barry. Bocs, nem akartalak megijeszteni – szabadkozott a fiú, ám Samantha csak egy hatalmas sóhajjal reagált. – Hé, jól vagy? – kérdezte, mikor észrevette a könnyeket a mélyzöld szempárban.

- Persze, csak a frászt hoztad rám – mosolygott rá a fiúra, majd vissza huppant az ágy szélére.

- Vörös a szemed – mutatott rá Barry aggodalma okára.

- Oh... Csak – gondolkodott el Samantha egy épkézláb magyarázaton – rémálmom volt.

- Értem. Akarsz róla beszélni? – kérdezte bizonytalanul a fiú. A válasz csak egy néma fejrázás volt. Ezt követően csönd állt be közöttük, csak bámulták egymást, azt várva, hogy valamelyikük lépjen.

A tekintetük összeolvadt, kócos hajuk és gyűrött fölsőjük tökéletes szinkront alkottak.

- Ja, öm, ezeket Cait küldi – emelte fel zavartan a kezeiben tartott két táskát Barry. – Ruhák. Mert hát... Hideg van kinn és nekem nincsenek, vagyis, neked sincsenek aztán... Na, mindegy, érted – nevette el kínjában a mondat végét. A két szatyrot lerakta az ágy kevésbé rumlis felére (az ő felére), majd kiindult a szobából. – Csinálok valami reggelit amíg átöltözöl – kapta le magágáról is a nagykabátot, közben bezárta maga mögött az ajtót.

- Neked is jó reggelt, Flash – nevette el magát a fiú viselkedésén Samantha. Magához húzta a két táskányi ruhát, majd kotorászni kezdett közöttük.

⚡⚡⚡⚡⚡

Barry épp egy-egy pohár tejet tett a pirítósokkal megrakott tányérok mellé, mikor megérezte, hogy valaki bámulja. Flashként hozzászokott ahhoz, hogy mindig nézzen a háta mögé, még ha a legtöbb ellenfelének esélye sem volt hátba támadni őt a gyorsaságának köszönhetően. Ezúttal nem fordult meg, úgy tett, mintha nem is vette volna észre a lány jelenlétét. Furcsa, ám valahol kellemes érzés kerítette hatalmába arra a gondolatra, hogy valaki minden lépését figyelemmel kíséri. Odalépett az egyik konyhaszekrényhez, hogy levegyen egy üveg jamet, ám közben a kezével levert egy másik dobozkát a polcról. Persze, egy villámgyors mozdulattal, néhány vörös szikrával keretezve, könnyedén elkapta a tárgyat és visszatette a helyére.

- Ez nekem is ment volna – szólalt meg mögötte végre a lány, hangján hallatszott, hogy mosolyog. Barry széles vigyorral az arcán, a jammel a kezében Samantha felé kapta a fejét.

- Ebben nem kételkedem – nevetett.

- Komolyan mondom! Remek reflexeim vannak – húzta ki magát a lány, elpoénkodva a dolgot. Barry letette az üveget az asztalra, majd a pillanat tört részében termett Samantha mögött, egy könnyed, gyöngéd mozdulattal pedig kirúgta alóla a lábait. A lánynak reagálni sem volt ideje és máris a szélvész karjaiban találta magát.

- Kiválóak a reflexei, Miss Wien – kekeckedett a fiú a nagyokat pislogó Samanthaval.

- Hagyjál, még reggel van – taszított játékosan egyet a fiú mellkasán, ügyelve arra, hogy bőrük ne érintkezzen. Mondjuk, ennek az esélye alaposan megcsappant a kék, kapucnis pulóver, a drapp farmer és az alatta megbújó magas szárú zokninak köszönhetően. Sőt, a csomagban még egy ujjatlan kesztyűt is talált, amit azonnal használatba vett. Caitlyn mindenre gondolt.

- Rendben, rendben – nevetett Barry, miközben letette a lányt az asztal mellé. Samantha nem akarta még jobban lejáratni magát, így úgy tett, mint akit kicsit sem lep meg a tény, hogy egy szempillantással ez előtt még négy méterrel arrébb álltak.

Egyszerre huppantak le kényelmes kis székeikre, majd csöndesen elkezdtek falatozni. Samantha közben megszemlélte az otthonosan kialakított étkezőt, mindent alaposan tanulmányozott.

Azonban míg ő a helyiséget memorizálta, Barrynek is alkalma nyílt alaposan szemügyre venni. A haja már nem volt katasztrófa, de a fiú kócosan se találta rondának. A pávakék pulóver kiemelte pálmazöld szemeit, ami kutatón fürkészte a konyhát. Tökéletes harmóniában volt a két szín. Vörös loboncát egyik oldalt a füle mögé tűrte, így a fiú észrevette az állán halványan pirosló, régebbi horzsolást. Nem tett rá megjegyzést, csöndben eszegetett tovább és gyönyörködött a lány gyermeki boldogságtól sugárzó arcában.

- Bámulsz – leplezte le Samantha két korty között.

- Mi? Nem is! – tiltakozott kissé kipirulva.

- De igen. Érzem – kapta el a fiú tekintetét. – Valami baj van?

- M? Nem! Dehogy! Miért lenne baj? – dobta vissza a labdát Barry, ám csak egy vállrándítást kapott válaszul. Ismét pár perces csend borult rájuk, amit végül a fiú torokköszörülése tört meg.

- Gondolom, nem akarsz egész nap a négy fal között leledzeni – kezdett bele mondandójába. – Ezért, arra gondoltam, persze, csak ha van hozzá kedved, hogy eljöhetnél velem vásárolni. Még nem szereztem be mindenkinek az ajándékot, és tudok pár helyet, ahol ma is nyitva tartanak.

- Ajándék? – ráncolta össze a homlokát Samantha.

- Igen. Karácsony van – felelte Barry kissé zavartan. Samantha arcára döbbenet ült ki. – Nem tudtad – jelentette ki végül a nyilvánvalót.

- Igen. Vagyis nem. Na, nem, nem tudtam, hogy ma van karácsony – nyögött ki nehézkesen egy értelmes választ a lány. Erre Barrynek mosolyra gördült a szája.

- Akkor meg pont jól is jön. Hisz, nincs karácsony tojáslikőr nélkül – bohóckodta el a témát, bár, valahol komolyan is gondolta. Szándékában állt ezek után meghívni a lányt egy italra. – Persze, csak ha van kedved jönni – vett kicsit vissza.

- Naná, hogy van! – jött lázba Samantha, miután az adatok feldolgozásra kerültek az agyában. – Évek óta nem karácsonyoztam. Mikor indulunk? – kérdezte az asztaltól felálló Barryt, és már ő is készült felpattani a székéről.

- Majd, ha megetted a reggelid – mutatott a lány előtt árválkodó maradék pirítósra. – Tudod, micsoda erőfeszítésbe került elkészíteni? Minden konyhai tudásomat beleadtam! – játszotta túl a fiú, büszkén kihúzva magát, miközben saját, üres tányérját a mosogatóba tette.

- Akkor ezért szenes a széle – kötözködött Samantha.

- Az orvosi szén! Egészséges, a szervezetnek szüksége van rá – nevette el a választ Barry.

- Mehetünk? – jelent meg Samantha az oldalán, kezében az üres edénnyel. Barry elvette tőle az edényt, közben kurtán bólintott, majd a bejárati ajtó felé terelte Samanthat. A küszöbön leakasztott két vastagabb kabátot a fogasról, az egyiket a lány kezébe nyomta, a másikba meg ő maga gyorsan belebújt.

- Lehet kicsit nagy lesz – húzta el a száját a fiú Samanthat nézve. – Ha gondolod, adhatok mellé egy sálat.

A lány azonban ismét csak testbeszéddel elutasította az ajánlatot, a míg belebújt a kabátba elrévedve tanulmányozta a fa szerkezetet, a kilincset, az ajtófélfát. Felrémlett emlékei között a tegnap este történtek.

- Barry? – szólt a fiúnak miközben a cipzárral szerencsétlenkedett.

- Hm? – reagált a másik, saját sálját igazgatva, érdeklődve várva, mit is akarhat a lány.

- Mennyire emlékszel a tegnap estéből? – kérdezte idegesen, félve a választól, a fiú reakciójától. Tekintetét a továbbra sem jól záró cipzáron tartotta, nem mert felnézni. Újabb csöndes pillanatok teltek el.

- Majd én – értek kesztyűs kezéhez a csupasz ujjak, mire ő, kissé túlreagálva a dolgot, hátrakapta a karjait. Elmormogott az orra alatt egy köszönöm félét, majd félve várt a válaszra és hagyta, had intézze a cipzárt Barry. – A tegnap estével kapcsolatban pedig... ha... - húzta fel a kocsit a műanyag csíkon, így felvezetve a tekintetét a lány arcára. – Ha arra a csókra gondolsz... Köszönöm, amit tettél értem. Őszintén. Sokat segítettél. De én azt nem gondoltam többnek –

- Az jó, mert én se – szakította hirtelen félbe a fiút. – Csak segíteni akartam. Semmi több – emelte fel fejét, tekintetük találkozott Barryével, arcán hamiskás mosoly játszott.

- Akkor jó – bólintott némi hezitálás után a fiú.

- Akkor jó – ismételte el Samantha, mint valami vacak mantrát.

Barry beharapta egy pillanatra alsó ajkát, mint aki mondani akar még valamit, de végül a bejárati ajtóhoz lépett és szélesre tárta azt.

- Csakis ön után! – hajolt meg lovagiasan.

- Idióta – nevetett a lány, miközben egy gyors pukedli keretében kitáncolt a küszöbön.

⚡⚡⚡⚡⚡

Meglepően sokan voltak a sikátorban megbúvó kisboltban. Az üzlet aprócska volt, az eladó hölgy viszont mindenkire melegen rámosolygott és egyetlen asszisztense szívesen segített a betévedőknek valami csecse ajándékot találni, az utolsó pillanatokban azok hárpia anyósaik számára.

Hangos csilingelés jelezte Barry és Samantha érkezését is. A fiú becsukta maguk után az ajtót, hogy ne engedje be az üzletbe a hideget. Samantha pedig pár lépéssel arrébb, dideregve várta.

- Jó színed lett – jegyezte meg Barry, társa kicsípett arcát látva.

- Kapd be! – bokszolt a fiú vállába. – Megfagyok.

- Mondtam, hogy kell az a sál! – gúnyolódott. – Gyere ide – karolta át Samantha vállát, akinek nem kellett kétszer mondani, hozzábújt Barry mellkasához, és hagyta, hogy a fiú teste felmelegítse. – Te tényleg átfagytál!

- Nahát, Sherlock! – morogta vacogó fogakkal a lány. – Mit akarsz venni?

- Már csak I... Irisnak kéne kerítenem valamit – csuklott el a hangja a lány nevének említésekor. Ám mégis, nem sütött belőle a tömény fájdalom, csak a szomorúság, a csalódottság. Samantha egyből tudta, ki is lehet az az Iris.

- Nos, mivel neked ő még mindig fontos – kezdett bele gyorsan rögtönzött mondókájába, hogy elterelje Barry figyelmét a melankóliáról -, de neki te már csak egy diótörő bábú vagy –

- Mi?! – szúrta közbe értetlenül a fiú, viszont Samanthat vitte a lendület.

- Ezért valami olyasmit kéne adnod neki, amit mindennap használna, hogy így emlékeztesd, még mindig törődsz vele, no meg persze hogy mekkora idióta volt, amiért szakított – ám itt hirtelen elhallgatott, méregzöld szemében csalfa fény csillant, és a következő pillanatban már a kezében szorongatott egy vörös tárgyat. – Flashel! – fejezte be végül a mondatot és a fiú arcába tolta a piros bögrét, rajta a sárga villámmal és az „Always in time" felirattal ellátva.

- Ugye most csak viccelsz – nevetett fel keserűen Barry, majd kikapta a poharat túlpörgött társa kezéből.

- Dehogy! Ez tökéletes! – erősködött Samantha.

- Nem is tudom... Talán inkább – morfondírozott, ám gondolatmenetét hangos csattanás és a civilek rémült sikolya szakította félbe.

Samanthanak alig volt ideje felfogni mi folyik körülötte, a fegyveres rabló pillanatok alatt eltűnt egy vörös fénysugárban és már csak a hangos csattanást hallhatta, ahogy a férfi a sikátorban, a kukák között landol. Két pislogás között az agya mindössze annyit tudott feldolgozni, hogy a bögre ismét az ő markában van, Barry pedig eltűnt mellőle... és hogy volt még egy fegyveres az üzletben.

- Adja ide a pénzét! – kiáltott rá az eladóra a símaszkja alól, pisztolyát a nőre szegezve, aki sokkosan ácsorgott a kassza mögött. – Azonnal! – a rabló fiatal, húszas éveiben járó férfi lehetett, száznyolcvanas, szálkás testalkattal. Ő is kétségbeesett most, hogy Flash megjelent, és így kapkodott. Talán fel sem fogta, hogy megrándul az ujja a ravaszon.

Samantha pedig a következő pillanatban a maszkos hős karjaiban találta magát, vérző karral, lábaik előtt pedig a rabló hevert ájultan, díszszalaggal megkötözve, mellette fegyvere alkotórészeire szedve.

- Hé, hé! Nézz rám! Maradj velem! – hallotta meg Flash suttogó, tompa hangját a feje mellett. – Nem lesz semmi baj! Sam!

Samantha kábán felnézett a fiú szemeibe, de nem szólt semmit. Érezte a pulzáló fájdalmat a karjában, ahogy lecsorgott a vére és ahogy Barry erősen tartotta. Csak most fogta fel igazán, hogy mi is történt; a golyó őt találta el, ahogy az eladót próbálta menteni. Egyszerűen csak beugrott a pisztoly elé, így semmi esélyt nem adva a rövid távolsággal Flashnek. De a nő legalább jól volt.

Reszketés lett úrrá a testén, a levegőt szabálytalanul kapkodta a rá törő sokk miatt. Vagy mindezt csak a hirtelen felgyorsult külvilág okozta?

Tompán jutott el a tudatáig három ember emelt hangú eszmecseréje, majd egy maró érzés után magába szippantotta a békés sötétség.

⚡⚡⚡⚡⚡

- De nem érted, Cisco, hogy ő nem az ellenségünk?! – ismételte meg a kérdést Barry, a kialakult vita alkalmával már sokadjára, miközben az orvosi ágyon fekvő lányra mutatott, akinek jobb vállát friss kötés fedte.

- Nem, Barry, nem értem! Nem értem, mi a fenéért bízol ennyire ebben a lányban! – emelte fel Ramon is a hangját, igyekezett kerülni barátja tekintetét. – Az olyanok, mint ő, nem háziállatok! Itt kellett volna maradnia a Star Labsben! Már rég az egyik cellában kéne csücsülnie!

- Cisco! – szólt rá döbbenten Caitlyn.

- Ne! Ne Ciscozz! – emelte fel a kezét idegesen a fiú. – Semmit nem tudunk róla. Az ég egy adta világon semmit! Mégis, Barry már együtt lakik vele sőt, Flash inkább vele randizgat a helyett, hogy életeket mentene!

- Ez nem igaz! - ellenkezett az említett.

- Akkor miért sérült meg?! – ám nem hagyott a másiknak időt válaszolni. – Miért nem a kórházba vitted?

- Tudod jól, hogy nem vihettem oda, Cisco! Nincsenek iratai – rogyott le Barry fáradtan a fal mellé. Elege volt abból, hogy a barátaival veszekedjen.

- Pontosan! Ez a lány bárki lehet! - erősködött a másik.

- Cisco, te nem szoktál így reagálni az új tagokra – érintette meg a fiú karját gyengéden Caitlyn. – És főképp nem szoktál Barryvel összekapni ilyesmi miatt, főképp nem ennyire.

Allenben hirtelen villant fel az ötleteteket jelző villanykörte.

- Talán láttál róla valamit? – tette fel a kérdést, mint akinek a fogát húzzák.

- Lehet... - vallotta be kisvártatva egy mélyet sóhaj keretében Ramon. – hogy vibráltam róla, mikor megérintettem.

Pár percnyi néma csönd szállt rájuk; Cisco nem akarta felidézni a látomását, Barry pedig nem akarta hallani. Gyűlölte már csak magát a gondolatot, hogy lehet, ismét rossz emberben bízott meg. Oly hosszú volt már így is a lista...

Végre megfeledkezett a gondjairól, Sam elfeledtette vele a rossz dolgokat, ha a közelében volt. Nem a képességével, hanem a természetével. Azzal a gyerekes csodálattal, amivel a világot felfedezi, a mérhetetlen segítőkészségével. Mellette Barry úgy érezte, igazán az lehet, aki akar lenni; Barry Allen és Flash, teljesen egyszerre. Nem mintha Ciscoval és Caitlynnel kapcsolatban nem hasonlót érzett volna, ám velük úgy érezte, egyre jobban eltávolodtak egymástól. Talán csak félt. Félt egyedül maradni.

- Magához tér – szakította meg a csöndet Caitlyn hangja. Samantha ágya mellett őrködött már a veszekedés kezdete óta.

- Jól van? – termett az oldalán villám gyorsan Barry, egy fokkal lassabban pedig Cisco is odasietett hozzájuk.

- Semmi baja nem lesz, a golyó már nincs benne, Caitlyn pedig profi munkát végzett – nyugtatta barátját. Barry és Cisco összenéztek, a vita okozta feszültség azonnal elpárolgott közülük.

És valóban, Samantha lassan kezdett visszatalálni közéjük. Hosszú szempillái alól kótyagosan fürkészte a külvilágot, alig ismerte fel az őt körülállók arcát. Tekintete végül a kezét szorongató fiún állapodott meg.

- Szia, Barry – lehelte rekedtesen.

- Hé! Szia – erőltetett az arcára egy mosolyt a fiú, és ha lehetséges, még erősebben fűzte össze ujjaikat. – Hogy érzed magad?

- Mint akit meglőttek – grimaszolt a lány.

- Nos, mivel ez is történt – kotyogta közbe Cisco halovány mosollyal.

- Mi? – vonta össze zavartan a szemöldökét, közben megpróbált felülni, ám Caitlyn gyengéden visszanyomta az ágyra.

- Még pihenned kell, Sam. Próbálj meg erőt gyűjteni, de amíg rendbe nem jössz, az lenne a legjobb, ha itt maradnál.

- Itt hol? – küzdötte fel csak azért is magát ülő helyzetbe Samantha. – Ez nem a kórház – hunyorgott.

- A Star Labsben vagy. Emlékszel? – segítette ki Barry, mire némi gondolkodás után biccentett.

- Emlékszem. De mi ez a zaj? – fordult ezúttal Cisco felé, aki amint felhívták rá a figyelmét, rohant az egyik számítógéphez, pötyögött valamit a klaviatúrán, majd odakiáltott a többieknek.

- Tűz van a Negyvenedik és a Lenox sarkán. Flash beugorhatna.

- Azonnal megyek. Te pedig – fordult vissza a párnának dőlve őt figyelő Samantahoz. – itt maradsz addig és pihensz.

Ám mielőtt az bármit is felelhetett volna, már el is húzta a csíkot.

- Tényleg pihenned kéne – érintette meg a még mindig kissé értetlenül bámuló lány vállát Caitlyn.

- Jól vagyok – motyogta az orra alatt válaszol az. Caitlyn, nem tudván, mit is tegyen, magára hagyta a lányt és csatlakozott Ciscohoz, hogy segítsen a bűn üldözésében a továbbiakban.

A lakástűz után jött még néhány rablás, egy késelés, és további törvényszegések megelőzése. Flash mindenhol ott volt, ahol szükség volt rá, még egy kitérőt is tett a parkba, hogy lehozza egy kisfiú luftballonját a fa csupasz ágai közül, ahol csoda, hogy nem durrant ki addig. Aznap Barry olyan gyorsan, felszabadultan futott, mint oly régen. Elgondolkodott, ez vajon Samnek köszönhető-e. Hisz, tudta, hogy Cisconak igaza van, nem szabadna bízniuk benne, ám ő mégis így tett. Minden hezitálás nélkül. A múltbéli ballépései miatt azonban megkérdőjelezte saját ítélőképességét.

- Jól van Barry, gyere vissza. Már sötétedik, a bűnözők is mennek tojáslikőrt inni – hallotta meg barátja hangját az adóvevőjében.

- Azonnal – jelentkezett és ezzel párhuzamosan meg is jelent a Star Labsben. – Már itt is vagyok.

- Úgy tűnik, Flash hozza a régi formáját – jött egy új hang üdvözlete Barry háta mögül.

- Joe! – pördült meg a fiú és szorosan megölelte nevelő apját. – Hát, igen, azt hiszem. Sokkal jobban vagyok, mint az elmúlt időben. De te mit keresel itt?

- Gondoltam, megint meginvitállak hozzánk estére, hátha ezúttal elfogadod – felelte a férfi, ám mikor látta fia arcát elkomorulni, már tudta, nem volt jó ötlet. De azért próbálkozott. – Ugyan már, Barry. Nem kerülheted örökké a családodat.

- Nem is terveztem, Joe – keresett valami kifogást a fiú. – De ma este nem jó. Vigyáznom kell Samre – fordult a lány felé, ám nem látta sehol.

- Kicsodára? – értetlenkedett Joe.

- Skacok, hol van Sam? – kérte számon ezzel egy időben barátait Barry.

- Hol lenne, hát ott pihen a – kezdte Caitlyn, ám ahogy meglátta az üres ágyat, teljesen elsápadt.

- Mi nem láttuk, amikor elment – védekezett Cisco. – Akkor megállítottuk volna, ebben biztos lehetsz.

- Csak nem párolgott el, haver! – vágott vissza Barry kissé idegesen, majd, hogy lenyugtassa magát vett egy mély levegőt. – Na jó. Én megkeresem, a többi az én dolgom. Ti menjetek haza, pihenjétek ki magatokat, ünnepeljetek – fordult Caitlyn és Cisco felé. – Ránk fér egy kis lazítás. Joe, ne haragudj, majd... Majd holnap beugrom. Ígérem! De most mennem kell. Boldog karácsonyt mindenkinek – azzal eleget téve az előbb elhangzottaknak, elhúzta a csíkot.

- Mégis, ki a fene az a Sam? – értetlenkedett tovább West nyomozó, mire Cisco és Caitlyn megszánta és röviden beszámoltak neki a történtekről.

Eközben Barry utcaszám vette egész Central Cityt, Samanthat keresve, mígnem lefékezett egy kihalt játszótér deres hintája mellett. A nyikorgó szerkezeten ült Sam, egyik kezével a láncot, másikkal egy kis szatyrot szorongatva.

- Mégis, mit gondoltál? Miért mentél el? Mi ütött beléd? – kezdte lehordani a lányt Barry, ám hangja elcsuklott a mondat végére, ahogy meglátta annak különös arckifejezését. – Mi történt? – vett vissza a hangerejéből Samanthat fürkészve.

A lány fásult mozdulattal felemelte a fejét, tekintetük találkozott. A máskor csillogó mélyzöld szemekben ezúttal zavar ült, kétségek. Nem felelt egyből, alsó ajkát beharapta, úgy bámulták tovább egymást.

Barry végül közelebb lépett hozzá, becipzározatlan télikabátjába belekapott a szél és szárnyakkánt felfújta őket. A fiú leguggolt Sam elé, a szemkontaktust végig fenntartva, majd kezeit a lány combjára fektette és várta a választ.

- Sajnálom – sóhajtott fel végül, lehunyva a szemeit. – Visszamentem a boltba – magyarázkodott suttogva, majd ismét elhallgatott.

- Ugyan miért? – ráncolta a szemöldökét a fiú.

- Meg akartam venni a bögrét, hogy legyen ajándékod annak a lánynak.

- Történt valami? – puhatolózott gyengéden Barry.

- Az üzletvezető felismert. Vagy tízszer megköszönte amiért megmentettem, és odaadta ezt a bögrét, ingyen – felelte, szája sarkában halovány mosollyal.

- Ez kedves volt tőle – gördült fel a fiú szája is. – De akkor mi a baj?

- Nem tudom... Csak... Flashről nem is beszélt. És a bögre nem is nekem kell. Meg, hogy őszinte legyek... - halkult el ismét a hangja. – Ha újra élném az egészet, biztos nem ugranék elé – érintette meg bizonytalanul a vállát, ahol a kabát és a pulóver alatt a vastag gézréteg lapult. – Nem érzem helyén valónak...

Barry erre megint csak elmosolyodott, majd két keze közé vette Samantha remegő, aprócska kézfejét, óvatosan, hogy ne érjen annak csupasz csuklójához.

- Ez nem bűn, Sam. Ez teljesen normális – nézett mélyen a méregzöld szempárba. – Neked így is kijutott már a fájdalomból, mások feleannyit sem éltek át, mint te. Mégse vállalnának be egy golyót egy vadidegenért. De te megtetted. És ez számít.

- Nem bántam meg – szólalt meg hirtelen a lány, mire a másik csak aprót bólintott. – De nem is örülök, hogy megtettem.

- Én sem örülök, ha meglőnek – nevetett fel halkan a fiú. – De biztos, nincs valami baj? Olyan búskomornak tűnsz még mindig...

Samantha ismét magába fojtotta a szót, kihűlt ajkait harapdálta.

- Tudom, hogy veszekedtetek – nézett Barry élénk tekintetébe. – Miattam. Ciscoval.

Allen szemöldöke erre csodálkozva felszaladt.

- Caitlyn véletlenül megérintett – biccentett jobb válla felé magyarázat képpen.

- Oh... - döbbent le egy pillanatra a fiú. – Samantha, ugye tudod, hogy Cisco nem utál téged?

Nem jött válasz.

- Na jó, ide figyelj! – vette két keze közé a lány arcát, megpróbálva annak csak a hajához érni. – Nem érdekel, másik mit gondolnak rólad. Téged se érdekeljen. Én bízom benned! Te bízol bennem?

A lány pár másodpercig csak fürkészte az őt bámuló szemeket, de végül aprót bólintott, ami mindkettejükből egy meleg mosolyt csalt a felszínre.

- Remek. Akkor ne foglalkozz azzal, amit Caitnél láttál. Most pedig, gyere, ideje hazamenni – ragadta meg Samantha csuklóit a szélvész, felhúzta őt a hintáról, és még mielőtt az ellenkezhetett volna, felkapta a karjaiba. Meg sem álltak Barry lakásának a hálószobájáig.

- Sosem fogok hozzászokni – állt rá saját lábaira Samantha, majd egy hirtelen mozdulattal a mellette szobrozó kezébe nyomta a kis szatyrot. – A bögre, Irisnak – fűzött hozzá rövid magyarázatot.

- Köszönöm... - motyogta az orra alatt Barry, átvéve a csomagot, majd bambán figyelte, ahogy Samantha kibújik a vastag kabátjából és lekapva magáról kék pulóverét egy szál fehér trikóban, fáradtan lehuppan az ágy sarkára. A fiú beharapta az ajkát, nem tudta, mit is lépjen. Óvatosan letette az exének szánt ajándékot az éjjeliszekrényre, majd ő is elkezdett megszabadulni ruhadarabjaitól.

- Lehetne egy kérdésem? – szólt a háta mögött üldögélő lányhoz, miközben kigombolta kockás ingét.

- Ez már önmagában egy kérdés – kekeckedett Samantha. – De mivel ma karácsony van, kapsz egy bónusz kört.

- Az erőd fordítva is működik? – tette fel a kérést teljes komolysággal Barry, miközben visszafordult a lány felé.

- Hogy érted, hogy fordítva? – ráncolta a homlokát.

- Elveszed másoktól, amit ők nem akarnak megtartani – kezdett tömör, egyszerű magyarázatba. – Át is tudod adni? Amit te nem akarsz megtartani?

Samantha komolyan elgondolkodott a válaszon, megvizsgálta a dolgot minden oldalról, próbálta saját magával megvitatni a kérdést, mielőtt válaszolna.

- Azt hiszem... Vagyis, hát... Egyszer már úgy vélem, elő fordult – felelte bizonytalanul. – De miért?

Barry nem felelt, magában vívódott. Tekintetével a padlót pásztázta, hezitált. Végül egy halk sóhaj keretében elszánta magát, közelebb lépett az ágy széléhez, lehajolt Samantha hibátlan, piroskás arcához, majd szenvedélyes csókban forrtak össze.