Egyszerű rutin feladatnak kellett volna már lennie. Bankrablók elkapása. Csak egy gyors kör, semmi több. A túszok és a lövöldözés sem jelentett máskor gondot. De most igen. Ezúttal lassú volt. Túl sok minden húzta vissza; a szívében kavargó örvény beszippantotta és nem engedte levegőhöz jutni, nem tudott koncentrálni. Elvesztette a rablókat, megszöktek. Igaz, senki nem sérült meg – rajta kívül. De ez kit érdekelne? Ő a hős, neki késznek kell lenni feláldozni saját magát másokért. Még ha így a feladat befejezetlen is marad, ha mindenkit megment, akkor már megérte. Akkor már elismert. Addig nem. Ami nem tökéletes, az sosem jó az embereknek.

Elvesztette a tolvajokat; hibázott. Nem számítanak a megmentett életek, vagy a nyomkövető, amivel az egyik fekete maszkos alakot látta el; hibázott. Mindenki csak ezt látja. Nincs meg a kétszáz százalékos teljesítmény. Nincs meg a hibátlan feladatkiértékelés. De nincs meg a lelki egyensúly sem.

Barry Allen magába zuhanva üldögélt a forgószéken a Star Labs általuk hasznosított termében. Rajta kívül csak Cisco volt a szobában, mindenki más valahol a boltok körül serénykedett karácsonyi ajándék után kutatva a szeretteinek, vagy épp a fát díszítette meleg, fahéj és narancs illatú otthonában.

Egy nap volt karácsonyig, de Barrynek nem volt kedve az ünnepekhez. Alig volt fél hete, hogy szakítottak Irissal, azóta szinte nem is látta a lányt, csak ha az betévedt a Star Labs falai közé. Nem értette, a lány miért bontotta a kapcsolatát vele; ő mindent megtett és még mindig halálosan szerette. De azt is tudta, talán jobb így. Biztonságosabb. Könnyebb. Egyszerűbb. Nem neki, Irisnak. De neki ez elég; ha a lány boldog, akkor ő is...

- Legközelebb kék anyaggal fogom befoltozni a ruhádat – szakította ki elmélkedéséből Cisco kissé ingerült hangja. – Meglátjuk, hány nap alatt leszel piros csíkból kék csík.

Nem felelt. Tudta, hogy barátja csak vidítani akarja, de nem tudott pozitívan gondolkodni. Ezzel az élettel mögötte nem. A szülei halottak, a mentora becsapta, a barátnője elhagyta, a társait cserbenhagyta. És mégis, pont Cisco próbálja vidítani, amikor neki van a legtöbb oka, hogy teljes szívéből gyűlölje.

- Ugyan már, Barry! – egy kedves érintést érzett a vállán, ami megriasztotta. Összerezzent a hirtelen gesztustól, de nem húzódott el. – Karácsony van, haver. Menj, sétálj egyet, igyál valami erőset; segíteni fog.

- Ja... Lehet – sóhajtotta Barry és kikászálódott a székből. – Bocs a ruha miatt – szólt még oda Cisconak miközben magához vette fekete kabátját és az ajtó felé indult.

- Már hozzá szoktam – jött a válasz. Máskor egy komisz mosoly kúszott volna az arcára, de most eltartott pár pillanatig az is, hogy felfogja a szavak jelentését.

- Öm, Cisco, ha majd be lehet mérni a nyomkövetőt – torpant meg a sarkon.

- Azonnal szólok neked, hogy szétverethesd magad és eltereld a figyelmed – szakította félbe mondandójában a fiú. Majd bárminemű válasz hiányában felnézett a számítógép monitorjából. – Barry? Minden oké? Sápadtnak tűnsz.

Barrynek csak ekkor tűnt fel, hogy még mindig egy helyben toporog, holott indulni készült. Ramon válasza is alig jutott el hozzá a nyomkövetővel kapcsolatban.

- Persze, jól vagyok. Jól vagyok...

Azzal sarkon fordult és szépen lassan a lift felé vette az irányt. Nem akart száguldozni. Minél tovább el akarta húzni a pillanatokat, hogy később tisztábban emlékezzen. Minden pillanatra; Irissal, Harrisonnal, a társaival, a családjával. Ez nem a sebesség pillanata volt.

Ahogy kilépett a Star Labs ajtaján, megcsapta a téli hideg. Szorosabban vonta össze magán kabátját, bakancsa alatt ropogott a reggel leesett friss hó. Mindössze ez volt az egyetlen hang, ami megtörte a csöndet, míg átslattyogott a kihalt, üres parkolón. Még csak a szél sem fújt.

Mikor beért a város utcáira beszívta a házakból áradó karácsonyillatot. A levegőt betöltötte a résnyire nyitott ablakokon kiszűrődő karácsonyi dallamok. Az utcán gyerekek örültek az első hónak és a szünetnek. Mindenki boldog volt körülötte. Mindenki nevetett. Mindenki valakivel volt; a szerelmével, az édesanyjával, az édesapjával, a legjobb barátjával. Csak ő nem. Ő egyedül ballagott utcáról utcára, céltalanul, mások örömét tanulmányozva.

Miért fáj valami ennyire, ami kézzel nem is fogható? Hisz a szívét csak képletesen törték össze, nem egy kést szúrtak bele. Mégis, pont ezért fáj jobban; a felszíni seb vagy gyógyítható, vagy nem. Viszont ha szíven szúrnak, abba belehalsz. Igaz, az agyad pár percig még fogja a fájdalmat, de elmúlik. A vágás összeforr. A vér megalvad. A var elhalványul. De a szíven, a becsületen, az önmagunkon ejtett seb nem ilyen; nem gyógyul. Nem lehet összevarrni, vagy egy fájdalomcsillapítóval eltüntetni. Mástól függünk ilyenkor, azt mondják, mert csak valaki más gyógyíthatja meg a szíven ejtett sebet. De mi van, ha nincs ilyen ember? Ha az a szív örökre összeroppant és csak egy megtört, üres hüvelybe zárt szellem marad utána?

Nem mindenre van gyógyír.

Ez olyan, mint a rák; fájdalmasan és lassan öl. A szeretteink látványa olykor csak ront a helyzeten. És előre tudod, mi lesz a vége; megváltozol, megszűnsz a régi önmagad lenni.

Azt is mondják, hogy van, hogy csak egyszerűen tovább kell lépni. De ez nem egy jó megoldás. Ha tovább lépünk, az olyan mintha nem vennénk tudomást arról az időszakról. Mintha megtagadnánk mindent és mindenkit, ami, és aki akkor fontos lett, csak azért, hogy ne fájjon annyira. De ha ezt tesszük, megváltozunk, hisz az a darabka, ami akkor bontakozott ki belőlünk és élte ki magát, megszűnik. Nem fog többé létezni az az énünk, aki oly sok nehézségen keresztül eljutott egy pontra, ahol boldog volt, majd ahogy az a vár összedőlt, hagyta a darabokat szétszóródni. Van, hogy üvegkastélyt építünk az érzelmeinkből, az álmainkból, de akkor még nem foglalkozunk azzal, hogyha összedől, a szilánkokkal megvágjuk magunkat.

Barry lehajtott fejjel sétált végig az ismerős utcán, egy pillanatra torpant csak meg a West házzal szemben, majd folytatta útját. Ő most nem oda tartozik, nem akar ott lenni. Csak még nagyobb fájdalmat okozna saját magának.

Befordult egy sarkon, aprócska utcában találta magát, a végén egy kihalt játszótérrel. A hó le volt taposva a területén, a gyerekek már korábban széthordták. Most azonban egy lélek sem hajtotta a hintát, csúszdázott, vagy kapaszkodott fel a mászókán. Az egész sivár és egyhangú volt. Barry belehuppant a hótól mentes hintába, lágyan ringatózott benne és csak meredt maga elé, a gondolataiba merülve.

És azok a gondolatok mindig visszakalandoztak Irishoz. A szeméhez, az ajkához, a nevetéséhez, a nyughatatlanságához. Az egész lényéhez. Ő magához. A kapcsolatukhoz és minden boldogan töltött pillanathoz. Aztán a szakításukhoz, ahogy a lány rá nézett; a tekintetéből tömérdek sajnálat áradt, de nem... nem esett jól neki. Nem akarta, hogy így sajnálják.

De nem tudott rájönni, sehogy sem; miért is történt ez vele? Miért érdemelte ezt?

Valami hideg érintés az arcán rázta ki a gondolatokból. Odakapta a kezét és egy kapkodott mozdulattal lesöpörte a kósza könnycseppet. Nem, nem helyes tovább lépni, de neki most arra volt szüksége, hogy ne elmélkedjen ezen. Hogy az elméje legmélyére elássa az arcot, ami egyszerre fűtötte fel boldogsággal az emlékeit és fagyasztotta le a szívét. Úgy érezte, el kellett felednie egy kis időre, elásni a tudata sötét szegletébe. Így nem tud a feladatára sem koncentrálni; úgy fog járni minden egyes feladatnál, mint ma. Elrontja és nem azért, mert kapkod; hanem mert nincs ott szellemileg. Szüksége van az egész lényére, ha meg akarja védeni Central City-t a bajtól. És a bűnözők nem fognak szabadságra menni, csak azért, mert karácsony van, vagy, mert Flasht dobta a csaja.

Telefonja rezgése rántotta vissza a valóvilágba. Lábával lefékezte a himbálódzó hintát, majd előmatatta a készüléket kabátja zsebéből. A kijelzőn csak ennyi villogott; S.O.S.

Pillanatok alatt termett a játszótér rozoga hintájáról a Star Labs központjában, Cisco és Caitlin társaságában.

- Mi történt? – tért egyből a lényegre. Társai fel sem néztek, úgy válaszoltak. Ujjaik szapora táncot jártak a számítógépek klaviatúráján, szemük hol érdeklődve, hol kétségbeesetten fürkészték a monitorokat.

- Megvannak a rablók. Egy régi, nem használt raktárházban vannak – felelte Cisco.

- Gyenge a jel, de biztos – erősítette meg Caitlin.

- Máris megyek – bólintott mintegy csakúgy magának, majd elszáguldott. A vörös csík végigszlalomozott a városon, elhúzott az emberek és a járművek mellett, olyan gyorsan, hogy azok szinte észre sem vették. Végül egy sötét, elhagyatott kis parkolóban állt meg nagy hévvel. Előtte emelkedett a raktárház, amiről Cisco beszélt. Hangok nem szűrődtek ki, mozgás nem látszott; de mégis, mintha valami gyöngécske, halovány fény pislákolt volna ott az egyik alsó ablaknál.

- Barry, meg van? – jött barátja hangja a beépített adóvevőből.

Barry lehunyta a szemét egy pillanatra; felidézte a számára oly kedves arcot, vetett rá még gondolatban egy utolsó pillantást, egy utolsó csók, majd elűzte a tudata legmélyére. Nem szabad a gondolatainak máshol járnia bevetésen, nem szabad hibáznia, nem szabad az érzéseire hagyatkoznia. Ő most nem Barry Allen, hanem Flash, akinek első a kötelessége, a város védelme. Kinyitotta a szemét, érzéketlen tekintete végigfutott a raktárépület falain és az apró fényponton akadt meg végül.

- Meg van – felelte végül pár pillanat után. – Bemegyek.

- Légy óvatos – jött Caitlin féltő hangja.

Barry nem felelt. Vett egy mély levegőt, majd besprintelt az épületbe. Ahogy berontott a tolvajoktól zsúfolt szobába pár lövés eldördült, volt, akinek épp csak a fegyverét sikerült feléje kapnia. Nem ölt meg senkit, csak kiütötte őket. Gyors volt, mint a villám. Ezúttal nem hibázott, ezúttal 100%-ig Flash volt. Barry Allen nem befolyásolta.

A terem közepén állva tekintett körbe a földön fekvő, ájult alakokon. A bankban 12-t számolt, itt viszont csak 11 volt. Tudta, hogy valami nem stimmel. A vészjelző hirtelen bekapcsolt az agyában, hátra kapta a fejét; de már késő volt. A pisztoly elsült, a golyó átszakította a ruháját és mellkason találta. A lendület és a fájdalom hátra tántorította, majd az egyik testben megbotolva fájdalmas nyögés kíséretében elterült a földön. A sebből egyből ömleni kezdett a vér, de a félhomályban alig látszott az alapból is piros anyagon. Halkan elkáromkodta magát.

- Barry? Mi folyik ott? – jött Cisco kissé feszült, aggódó hangja.

Nem válaszolt. Másra koncentrált; a felé közeledő léptekre, a fegyver tárának kattanására, a halk, megvető nevetésre, a fájdalomra a testének minden pontjában.

- Lám csak, lám csak! A nagy Flash! – jelent meg a látómezőjében a férfi, aki meglőtte. – Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű meglőni valakit, aki gyors, mint a villám.

Barry fel akart kelni egy gyors mozdulattal, de hirtelen még a légzés is fájdalmas műveletté vált. Felszisszent, ahogy jobban rátámaszkodott a karjaira, hogy feltolja a felsőtestét.

- Ne mozdulj! – lépett közelebb az alak, fegyverét Barry fejére szegezve. Ahogy melléért bakancsos, vaskos lábával rálépett a fiú sérült mellkasára, teljes súlyával rátámaszkodott. Barry felkiáltott a fájdalomtól. – Ha csak egy gyanús mozdulatot is teszel, beléd eresztek egy golyót – vigyorgott felette a férfi. Kopaszodó manusz volt, őrültekre jellemző arcberendezéssel. Az orra kampós és ferde, a szeme egyszerre kicsi és kiemelkedő, az arca sebhelyes és enyhén beesett. Arcélén borosta, ruhája kormos és rongyos. A fegyvert nekitámasztotta Barry homlokának. Ha elkapja a fejét, golyót kap, így inkább tűrt, elnyomta a fájdalmat és várta az adandó alkalmat. – Ki vagy, Flash?

Nem kapott választ, csak egy eltökélt arcot és egy gyilkos pillantást.

- Igazad van. Lényegtelen. A sírkövedre elég, ha azt írják; „a pancserek koronázatlan királya".

Azzal az ujját a ravaszra helyezte.

Barry mereven bámulta a pisztoly csövét, amelyből a gyilkos golyó ki fog szabadulni és megöli őt. Nem pörgött le előtte az élete, nem kezdett imádkozni megbocsájtásért, feloldozásért, nem gondolt a barátaira, a családjára, a szerelmére, az elcseszett életére, a városra, ahol felnőtt. Nem gondolt semmire. Se a halálra; se az életre. Csak nézte a fekete kört, az űrt, benne a gyilkos golyóval, ami már csak arra vár, hogy beletéphessen a húsába.

És Barry végül elgondolkodott; talán ez lenne a legjobb út?

De ha az is lett volna; nem következett be.

Az árnyékból aprócska alak bukkant fel, nagy lendülettel nekiugrott a pisztolyt markoló férfinak és ledöntötte Flashről. Ahogy a földre érkeztek kirúgta a tolvaj kezéből a fegyvert, majd egy erős könyökös ütéssel tarkón vágta. Így már mind az egy tucatnyi bankrabló ájultan feküdt szanaszét a terem padlóján.

Barry nagy nyögések és fájdalmas sziszegések közepette ülőhelyzetbe tornászta magát. Szemét erősen összeszorította, a fülében zúgó záporozó kérdések el sem jutottak a tudatáig. Csak a csontig hatoló fájdalom és a halál közeli érzete. Összerezzent, mikor egy hideg érintést érzett meg a karján. Odakapta a fejét, ami egy újabb fájdalmas nyögésbe torzult. A kéz, ami a ruhájába kapaszkodott apró volt és bőrkeményedéses, mégis gyengéd és művészi. Hogy hideg volt-e? Az érintés igen, de az nem származhatott a testrésztől, hisz nem lépett kapcsolatba az ő bőrével.

Ami viszont meglepte az a kézfej fölött, a csuklóra fonódó szoros bilincs volt.

Felkapta a fejét az alakra; egy aprócska, kissé sovány lány térdelt mellette, sötét, mégis barátságos zöld szeme őt fürkészte. Vörös haja csapzottan, kócosan hullott a vállára, a szemébe lógott. Apró, reszkető kezével megérintette Barry mellkasát, ügyelve, hogy a bemeneti sebhez még csak véletlenül se érjen. Koszos ruhája lógott rajta, az anyag és a lány bőre itt-ott koromtól volt foltos. Szakadt farmer és rövid ujjú volt rajta, néhol alvadt vérrel pettyezve.

- Ki vagy? – suttogta Barry, miközben megpróbálta állásba küzdeni magát. A vöröske segítőkészen megtámasztotta, míg rá nem állt a saját lábaira. De feleletet nem adott.

Barry kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a lány arcát, amelyen jól leplezett kétségbeesés tükröződött. De az elhúzódott, óvatos pillantással végigmérte a kart, ami felé nyúlt, majd égül hagyta, hogy hozzáérjen. Összebilincselt keze lazán lógott maga előtt, mintha nem is zavarta volna.

- Ki vagy? – ismételte meg a kérdést a fiú, de a vége fájdalmas morgásba fulladt. Kezét a sebhez kapta és erősen rászorította. A hangok a fülében is lassan kezdtek értelmes szavakká összeállni és végre ráismert barátai hangája is bennük (bár Caitliné egy oktávval magasabb volt a megszokottnál). Fájdalmasan összegörnyedt. A lány mellette megremegett, arcán bizonytalanság, döntési nehézség futott át. Barry élesen beszívta a levegőt, benntartotta és próbálta lenyugtatni vadul zakatoló agyát.

Aztán lágy, meleg kezet érzett az arcára simulni, körbe fogta az arcát. A bilincs lánca az állához ért, a hideg fém borzongást váltott ki belőle, de nem csak e miatt futott végig remegés a testén. Érezte a fájdalmat eláramolni a testéből, érezte, ahogy megalvad a vére, ahogy a bőr, a seb összeforr, a golyó hangos csilingeléssel hullott a földre. Döbbenten pillantott a lányra maga előtt, akit nem is ismert, akit nem mentett meg, aki hozzá sem szólt; és most mégis valamiképp segített rajta. Ám ahogy a seb bezárult, és a belőle származó fájdalom megszűnt, valami más lett. A kín helyett mást érzett kiáramolni a tudatából; egy kellemetlen emléket.

A lány hirtelen rántotta el bilincsbe zárt kezeit, remegő lábakkal hátrált pár lépést, a levegőt szaporán, szabálytalanul vette. De nem, nem ez a cselekedete volt a legfurcsább, hanem a keze. Mint az univerzum, változott meg a bőre színe; lila, kék, fekete, sötét türkiz, itt-ott fehér, csillaghoz hasonlító szeplők. A minta a csuklójánál egybefolyt eredeti bőrszínével, és egyre jobban összehúzódott.

Barry a mellkasára kapta a kezét, miközben döbbent tekintetét a lány kezein legeltette. Megtapogatta a lőtt seb helyét, az anyag szakadását, a bőr hibátlan felületét. Majd bizonytalanul lepillantott a lába elé. A töltény ott hevert, egyik fele vérben ragacsosan. Felkapta, ellenőrizte, hogy egy csepp vörös folyadék se maradjon utána, majd tekintete ismét bizalmatlanul a lányra vándorolt.

- Mit tettél velem az előbb? – suttogta. Az eddig figyelmen kívül hagyott hangok a fülében elhaltak.

- Meg... Meggyógyítottalak... - felelte rekedtes hangon a lány. Beharapta az ajkát, sötét szemében fájdalom tükröződött. A keze immár ismét normális volt.

- Vagy inkább... átvetted... - lépett felé Flash, de ő elhátrált.

- Ne – suttogta rémülten. – Nem akarok többet!

- Nyugi, hé, nyugi! Én nem akarlak bántani! Nem fogok hozzád érni, úgy, hogy fájdalmat okozzak. De, gondolom, attól te is meg szeretnél szabadulni – mutatott bizonytalanul a félhomályban megcsillanó bilincsekre. A lány beharapta az ajkát, majd erőtlenül bólintott. Barry mellélépett, vigyázva minden mozdulatával ruha fedte kezével megérintette a lányét, másikkal vibrálva szélsebes mozdulattal elvágta a fémet.

- Ki vagy te? – kérdezte döbbenten a lány. Barry halkan felnevetett.

- Ezt én kérdeztem előbb!

Összenéztek, pár pillanatig semmi sem történt, nem szóltak. Csak bámulták egymás teljesen különböző árnyalatú szemét. Vagyis, nem, nem teljesen más; mindkettőben ott bujkált a fájdalom, a csalódás és a megtörtség.

- Samantha – szólalt meg végül a lány.

- Tessék? – ocsúdott fel a szempárból Barry.

- Samantha. A nevem Samantha.

Barry elmosolyodott.

- Én Flash vagyok. A villám.

- Cirkuszi – döntötte oldalra a fejét Samantha, szája sarkában apró mosoly bujkált.

- Mi? – értetlenkedett a fiú.

- A neved. Mint egy cirkuszból szalasztott bohóc. Flash – mindketten halkan, de sokat mondóan felnevettek. A tekintetük ismét találkozott agy pillanatra, de aztán Barry megszakította a kontaktust.

- Cisco, hallatok engem?

- Ezt maximum mi kérdezhetnénk. Mi lenne, ha néha válaszolnál a kérdéseinkre, Barry Allen? – jött a felháborodott válasz. Barry elmosolyodott a megjegyzésen.

- Bocsánat. Mással voltam elfoglalva. Szóljatok Joenak, hogy jöjjön ide a tolvajokért, és hogy... – megakadt a szava, a tekintete ismét Samanthara siklott, ám ezúttal bizalmatlanság áradt belőle. A mondatot nem fejezte be, bár Cisco várta a folytatást és ennek hangot is adott. Ám Barry agya ismét kizárta a kommunikátorából kiszűrődő szavakat. – Miért is vagy itt, Samantha?

- Én... - harapta be ismét alsó ajkát a lány és zavartan elpillantott. Mindent végig mért, csak Flash szemébe nem nézett. – Én...

- Te?

- Ugyan, mit számít az? – próbálta zavartan terelni a témát.

- Sokat! – jött a tömör válasz. Pár perc csönd, majd halkan suttogva magyarázkodni kezdett.

- Amikor volt a robbanás, megkaptam a képességem. A barátom pedig, mikor tudomást szerzett róla, elújságolta egy bűnöző haverjának. Pénzt kapott azért, ha elcsalt a park egy eldugott szegletébe. Az a férfi, - bökött röviden állával az általa leütött alakra. – ő kapott el az egyik sétányon. Minden rablásuk után meg kellett őket gyógyítanom. Nem uralom a képességem, nem tudom irányítani. Begyógyítom a sebeket és elveszem az embertől azt, amitől meg akar szabadulni. És, mily véletlen, mindenki a fájdalmat akarja eldobni magától – mondandóját halkan, gyorsan darálta le, hangszíne a végére síróssá, hisztérikussá változott. Kezével a szeméhez kapott és erősen dörzsölni kezdte, ahogy a könnyek akaratosan utat törtek maguknak.

De Barry elkapta a csuklóját, erőszakkal elhúzta Samantha kormos arcától. Mélyen egymás szemébe néztek; és ez a pillantás többet ért minden szónál. A lány elkapta a tekintetét, lesütötte, úgy pityergett tovább. Pár pillanat, mikor kiadhatta magából a fájdalma egy részét, de nem többet.

A pillanatot rendőrautók szirénázása törte meg a raktárépület előtti elhagyatott parkolóból.

- Karold át a nyakam! – feszült meg Barry minden izma, ahogy magához húzta Samanthat.

- Ne! – kezdett ellenkezni a lány, de erélyesen félbe szakította.

- Tedd, amit mondtam, ha nem akarod a sitten végezni! A ruhám miatt úgysem lép életbe a képességed.

Samantha sokatmondóan a szemébe nézett, majd engedelmeskedett. Barry a térde és a háta alá nyúlt, majd felemelte. Erősen, határozottan tartotta és magához szorította a lányt. Samantha arcát megcsapta a szél, belekapott vörös, hosszú fürtjeibe. Szemeit szorosan lehunyta, fejét Flash nyakhajlatába hajtotta és erősen szorított azt, mintha az élete múlna rajta. Majd mindez megszűnt, és hirtelen szilárd talajt érzett a lába alatt. Ahogy kinyitotta a szemét, zavarta az éles fény a sötétben eltöltött hónapok után. Nem tudta, hol van. Fény, fehérség, gépek és két, sötét alak. Flash mögötte állt, egyik kezét a lány vállára fektette, nyugtatásnak szánva a gesztust.

Ahogy hozzászokott a szeme a fényhez, Samantha ismét végigmérte a termet. Mindenhol kijelzők, gépek, amiket fel sem ismert, teleszkópok, vagy, valami ahhoz hasonló dolgok. Két alak állt egy asztal mögött, döbbenten, bizalmatlanul méregették őt.

- Nyugi. Metahumán, ártalmatlan – szólalt meg mögüle Flash.

- Barry, te csak úgy idehozol valakit, aki azt mondja, hogy metahumán, és az erő jó oldalán áll? – csattant fel a fekete, hosszú hajú fiú. Barnás bőre kissé elsápadt az arcán, vegyes érzelmekkel tekintett a vörös jövevényre.

- Barry? – értetlenkedett Samantha, miközben már a sokadik kört rótta tekintetével a környezetén. Kérdésére egy rosszalló morgás volt a válasz, majd Flash elengedte a vállát. A maszk hátracsúszott a fejéről és Samantha immár teljesen szemügyre vehette az illetőt, aki kihozta abból a pokolból.

Jóképűnek találta a fiút a lágy arcélekkel, az érzelmektől túlcsorduló, zöldes barna szemekkel. Az íves ajkakkal és kócos, barna tincsekkel. Flash magasabb volt nála, bő fél fejjel, de mégis, olyan közel voltak egymáshoz. Érezte a fiú testéből áradó hőt és érzelmeket egyszerre, képességének köszönhetően. Bár, segített a fiún, az ösztöneire hagyatkozva, valójában nem akarta használni az erejét. Gyűlölte ezt az adottságot. Nem mert hozzáéri senkihez. És most, a testi meleg mellett érezte a fájdalomból és csalódottságból sugárzó hideget is. El akart hátrálni, nem akarta érezni, amit a fiú. De mégis... a tekintetük, ahogy összekapcsolódott egy helyben marasztalta, nem engedte mozdulni.

Barry is végig mérhette immár a lányt, a fényben még gyönyörűbbnek találta. Koromtól volt koszos, mégis, volt benne valami, ami megfogta őt. Talán az őszinte, zöld tekintet, vagy az eper piros ajkak. Talán a szokatlan, kissé éles állcsont, ami tökéletes harmóniában volt Samantha járomcsontjával. Esetleg a csigákban aláhulló, kissé kócos vörös hajzuhatag. Be kellett ismernie; a lány egyre jobban megbabonázta pillanatról pillanatra.

- Igen, Barry – köszörülte meg végül a torkát, ahogy felocsúdott a lány bámulásából. – A nevem Barry, valójában. Barry Allen.

- Á! – csücsörített ajkaival Samantha. – Samantha Wien. De nem vagyok iszákos – fűzte hozzá.

- Samantha! – jelent meg mellette a korábbi, barnás bőrű fiú. – Nem gond, ha Samnek foglak hívni? – a lány a fejét rázta és kissé bizonytalanul végigmérte az előtte állót. – A nevem Cisco Ramon. Nagyon örvendek, szivike!

- Nyomulós vagy – bökte ki Samantha, majd egyik kezét mosolyra görbülő szájához kapta. – Akarom mondani...

Barry felnevetett a helyzeten, míg Cisco csak bárgyún mosolygott.

- Elnézést, nem tudok hazudni. Ez a képességem egy hátulütője. Túl egyenesek bennem az érzelmek, nincs semmi árnyékolás. Csak az igazság.

- Szóval – nyújtotta el a szót Cisco. – ha megkérdezem, hogy tetszik-e neked Barry, akkor őszintén fogsz válaszolni?

- Muszáj leszek – húzta el a száját Samantha. – De nem fogod megkérdezni.

- Oh, de! – vigyorgott Ramon.

- Oh, nem! – nevetett Barry is. – Caitlin, nincs esetleg kéznél egy váltás ruhád? Vagy valami ruha még a Star Labs fénykorából?

- De, akad – szólalt meg végre a másik alak is a szobában. – Megnézzük, van-e valami a méretedben. Gyere, Samantha!

- Várj! Várj! Várj! – kezdett hadonászni a kezével Cisco. – Előtte még egy kérdés. Kérés. Mi is pontosan a képességed? Meg tudnád mutatni?

Samantha megfeszült, beharapta az ajkát. Látszott rajta hogy hirtelen kényelmetlenül kezdte érezni magát. Nem felelt a kérdésre, magában morfondírozott. Mérlegelt; hisz ezek az emberek kedvesek vele, segíteni akarnak, és talán tudnak is. Ez esetben pedig előbb-utóbb úgy is fel kell fednie előttük a képességét. Mi baj származhatna belőle?

- Szerintem ezt nem most kéne erőltetni, Cisco! – vágott közbe kedvesen Barry, megpróbálva kihúzni Samet a kialakult helyzetből.

- Hagyd csak. Megmutatom. Még a tiedet is érzem úgyis, rosszabb már nem lehet – mosolygott erőtlenül a fiúra.

- Barryét? – értetlenkedett Cisco a kezét tördelve. Szokása volt, mikor izgult. Samantha felé fordult és kedves tekintete találkozott a fiúéval.

- Igen. Barry fájdalmát – magyarázkodott Samantha. – A képességem; hogy el tudok venni az emberektől „dolgokat". Sebhelyeket, érzéseket, emlékeket. De hozzá kell tennem, nem valami kellemes érzés.

- Ez... ez most komoly? – akadt ki Cisconál a mérő.

- Teljesen. Akkor kaptam az erőm, mikor volt az a baleset...

- A részecskegyorsítóval – fejezte be egy bólintás kíséretében a mondatot Caitlin. – És az erőd...

- Akkor lép életbe, ha testileg érintkezek valakivel. Elég hozzá egy kézfogás, hogy valakit örökre amnéziássá tegyek. Akár. De lehet, abba én is belehalnék. Az emlékek a legrosszabbak. Tudni, mit élt át a másik... Borzalmas – borzongott meg Samantha.

- Mi történik, mikor használod az erőd? – faggatózott tovább Cisco.

- Hát... ezt nehéz leírni...

- Ha jól szűrtem le, nem igazán szereted használni.

- Rühellem – grimaszolt a lány.

- De mégis... meg tudnád nekünk mutatni? Csak egy pillanatra...

Samantha lesütötte a tekintetét, de végül bólintott. Kinyújtotta a kezét Cisco felé, aki habozott megfogni. Aztán egy vállrándítás kíséretében mégis összeérintette az ujjaikat. De szinte egyből el is rántott, úgy nézett Samanthara, mintha a lány felpofozta volna. Azonban ez a pár pillanat is elég volt, hogy Samantha egész alkarja elszíneződjön.

- Sajnálom – suttogta zavartan Sam.

- Nem, semmi, csak... fú! Azta! Hát ez...

- Mit csináltál vele? – tipegett oda hozzájuk magassarkújában bizonytalanul Caitlin.

- Ha jól éreztem, egy égési sebet gyógyítottam meg valahol itt – érintette meg Sam a saját felkarját, egy enyhén vörös foltnál.

- Várj – döbbent le Cisco. – Az, hogy meggyógyítasz valakit, azt jelenti, hogy átveszed a sebet tőle?

- Képletesen. Hisz, mint látod, nincs lyuk a mellkasomon – bökte meg az említett helyet, de Cisco és Caitlin csak értetlen fejjel figyelték.

- Öm... Az egyik rabló meglőtt. Mellkason. Samantha gyógyított meg – magyarázkodott Barry.

- Á – felelték egyszerre, sokatmondóan.

- A kezed – nyújtotta ki a kezét Caitlin Samantha színes bőre felé, de a lány elhúzódott. – Oh, bocsánat. Elfelejtettem. Nem egy megszokott képességed van – mosolygott zavartan.

- Semmi gond – viszonozta a gesztust a lány.

- Atyaég! Ha sötétben csinálod ezt a galaxisos cuccot, olyan lenne, mintha beleolvadtál volna az árnyékokba! – álmélkodott Cisco. Meg sem próbálta visszafogni magát, hogy ne tűnjön túl izgatottnak. - Halloweenkor te nyernéd a jelmez versenyt...

- De nem fogom csinálni – szúrta közbe Samantha határozott hangon.

- Árnyék... Ez tökéletes! A neved mostantól Árnyék!

- Semmi köze az árnyéknak a képességéhez – grimaszolt Barry.

- Ne kritizáld a mestert, ifjú padavan! – húzta fel kissé sértődötten az orrát Cisco. – Ha azt mondom Árnyék, akkor Árnyék lesz! – azzal sarkon fordult és visszavonult a gépei közé.

- Oké – húzta el bizonytalanul a szót Barry. – Caitlin, gondoskodnál akkor azokról a ruhákról?

- Természetesen. Gyere, Samantha.

- Köszönöm – küldött a lány mindkettőjük felé egy őszinte mosolyt. Követte Caitlint ki a teremből, de az ajtóban még vetett hátra egy pillantást Barryre. A fiú rá mosolygott, majd csak bámult maga elé.

Sikerült a küldetése, elkapták a rablókat. Találtak egy újabb metahumánt, aki végre nem akar senkit sem megölni, és ki tudja, talán még a segítségükre is lehet. Talán beáll a csapatba. Talán barátokká lesznek. Ki tudja megjósolni a jövőt?

Barryt gondolataiból telefonja éles csilingelése szakította ki. Meglepetten kapta fel az asztalról a készüléket amelynek kijelzőjén „Joe" neve villogott. Vett egy mély levegőt, magában elátkozta a rossz időzítést, majd felvette a telefont.

- Joe?

- Barry? Hol vagy? Elkaptuk a rablókat. Már itt kéne lenned!

- Oh, bakker, ne haragudj, Joe, elszaladt az idő. Igyekszem minél előbb ott lenni, de még valamit el kell intéznem.

- De aztán villámgyors legyél!

- Mint mindig!

Azzal bontotta a hívást egy nagy sóhaj kíséretében. Elmorfondírozott, egyáltalán minek is kell oda mennie? Nem halt meg semmi, csak valaki kiütötte a rablókat, majd egy névtelen hívásból a rendőrég megtudta, hol találja a csirkefogókat. Miért kell ehhez egy helyszínelő?

Fáradtan megrázta a fejét. Míg Samantha és Caitlin visszatérésére várt magára öltötte utcai ruháját, telefonját fekete kabátja zsebébe süllyesztette, ám előtte még vetett egy utolsó pillantást a háttérben mosolygó Irisra.

Léptek zaja rántotta ki az ismét előtóduló emlékek kavalkádjából. Samantha egy, a kelleténél egy mérettel nagyobb fekete Star Labses pulóverben és Caitlintől kölcsön kapott farmerben belépett a terembe. Az arca immár tiszta volt, ahogyan a haja is saját fényében hullott apró csigákban a vállára. Egyedül a rongyos futócipő marad a régi. Tekintetük találkozott, mire mindketten rámosolyogtak a másikra.

- Mehetünk? – sétált oda mellé Barry pár nagy lépéssel. Samantha zavarodottan pillantott rá.

- Mégis hova? – értetlenkedett.

- Van hol aludnod? – a lány nemlegesen megrázta a fejét. – Van egy házam, akad neked hely benne. Gyere, menjünk – karolta át Samantha derekát.

- Várj! A bőröd...

- Nem lesz semmi baj. Nem kell hozzám érned közvetlenül – mosolygott bátorítóan a lányra, aki pár pillanat gondolkozás után bólintott és óvatosan átkarolta Barry nyakát, ügyelve, hogy csak a kabáthoz és a sálhoz érjen hozzá.

Egy szempillantás alatt változott meg körülötte a világ, szinte a szelet sem fogta fel maga körül, olyan gyorsak voltak.

A szoba, amiben állt, otthonos volt és határozottan két ember lakta. Képek sorakoztak az éjjeliszekrényen, amiken a félhomályban is jól kirajzolódóan Barry és egy, Samantha számára ismeretlen lány mosolygott, arcuk összeért; boldognak látszottak. A nyitott szekrény egyik fele üresen állt, a másikban feltehetően Barry ruhái és holmijai foglalták a helyet.

- Ez a te házad? – csodálkozott Samantha.

- Igen – húzta el bizonytalanul a szót Barry. – Miért? Másra számítottál?

- Nem, csak... inkább úgy fogalmaznék; a ti házatok...

Barry erre keserűen felsóhajtott.

- Nem rég szakított velem a barátnőm. Kiköltözött. Még a kapcsolatunk alatt vettem ezt a házat. Pedig nagyon tetszett neki... - mélázott el a fiú.

- Nem rég? Épp karácsonykor? Jaj, Barry, úgy sajnálom! – érintette meg a fiú könyökét. De az csak a fejét rázta.

- Ugyan. Semmi közöd hozzá, biztos elrontottam valamit – grimaszolt fájdalmasan. – De ha ő boldog, akkor én is.

- Ennél nagyobb hazugság nincs is a világon – mosolyodott el keserűen Samantha. Barry nem felelt, csak nézték egymást a pislákoló fényben.

- El kell mennem a rendőrségre, szükségük van rám. Tusolj le, ha akarsz, ha megfelel, használhatod az egyik pizsamámat. Sietek, ahogy tudok.

- Rendben. Köszönök mindent.

- Ugyan. Semmiség – rázta meg mosolyogva a fejét Barry. – Akkor... Én, mennék is...

- Persze, persze!

Azzal egy szempillantás alatt köddé vált, nem hagyva mag után mást, csak szellőt, ami megmozdította a függönyt és Samantha vörös haját a lány szomorkás arcába sodorta.

- Itt vagyok – jelent meg Joe oldalán, a korábbi raktárban Barry.

- Sokáig tartott – mosolygott rá fogadott fiára a férfi, majd átkarolta a vállát. – Mond csak, nem tudod, hogy lehet, hogy ezeket a rablókat így kiütve, elterülve találtuk itt?

- Fogalmam sincs, Joe – vigyorgott rá a fiú csíntalanul. – Talán valami hirtelen érte őket és sokkot kaptak.

- Azért hiányzik az egyik pisztolyából egy töltény? – vonta össze gondterhelten a szemöldökét Joe. – Megsérültél?

- Jól vagyok, Joe, jól vagyok. Nem történt semmi. Minden rendben.

A férfi elmélázott bólogatásba kezdett, miközben maga elé bámult a semmibe.

- Nem jössz át vacsorára? Szívesen látunk. És amúgy is, karácsony van, Barry.

- Nem, Joe, ne haragudj, de nem. Jobb nekem otthon.

- Neked, vagy neki? – bökött állával a hátuk mögé. Barry oda kapta a fejét, megpillantva az egyik rendőrt ölelgető Irist. Nem ismerte a férfit, de láthatóan Iris nagyon is. Ölelkeztek, majd elcsattant egy apró csókocska is. Barry úgy érezte, ezúttal nem csak képletesen döftek kést a szívébe. Felnyögött a fájdalomtól.

- Barry, jól vagy? Olyan arcot vágsz, mint aki szellemet lát.

- Inkább a halált – kapta el a tekintetét a szerelmes párról. – Mihez kellek? – tért vissza a munkához. Hamar túl akart esni ezen.

- Csak a pisztoly. A kapitány azt akarja, nézd meg, hogy a rablóén kívül van-e rajta másnak is ujjlenyomata.

- Rendben. Meglesz – motyogta, miközben gumikesztyűs kézzel egy tasakba helyezte a fegyvert. – Még valami?

Joe szomorkásan, sokat tudóan végigmérte a fiút. Látta a tekintetében az elfojtott érzelmeket, fájdalmat, könnyeket, a hamis mosoly mögött megbúvó hatalmas bánatot. De nem tudta, hogy segíthetne. Ehhez ő nem értett. Ő csak esetleges vigaszt tudott adni, azt is csak akkor, ha Barry engedi. De a fiú előtte is bezárkózott.

- Nem. Nincs semmi – felelte, mire Barry bólintott és sarkon fordult, hogy minél előbb elmehessen haza, messze bánata forrásától. – Barry! – szólt utána Joe. A fiú megállt, visszatekintett a válla felett. – Biztos, hogy jó neked egyedül abban a lakásban?

- A lehető legjobb – felelte elcsukló hangon és már ki is viharzott a raktárból, meg sem állva otthonáig. Ott becsukta maga mögött az ajtót, táskája lecsúszott a válláról és tompa puffanással a földre esett. Szaporán vette a levegőt.

A délután magára erőltetett nyugalom és felejtés teljesen eltűnt, megszűnt. Az emlékkép ismét besurrant az elméjébe, ahogy Iris azt az ismeretlent megcsókolta, ahogy rá mosolygott, ahogy ölelték egymást. Nem is olyan rég, még ő volt annak a férfinak a helyében; boldogan, a karjai közt tartva élete szerelmét. De most, ahogy felidézte az Irissal közös emlékeit, mindig megszakította a jelentet, az a csók Iris és a rendőr között. Fájt. Iszonyatosan fájt neki, egyszerre testileg és lelkileg. Hogy ez hogy lehetséges, maga sem tudta. De érezte, ahogy a kín szétmarja belülről, ahogy a keserűség a felszínre tör. Lecsúszott az ajtó tövébe, kezeit összekulcsolta felhúzott térdein és ráhajtotta csapzott fejét. Az ajkába harapott kínjában, próbálta kizárni a tudatából Irist, sikertelenül. A mosolya, a szeme, a csókja. Betöltötte az egész elméjét és nem hagyott neki békét. A másnak adott csók, ami pár hete még neki járt. A pillanatok, amik csak az övéik voltak. Kettőjüké. Mikor még létezett kettőjük. De már nem; már nincs ennek az emlékszálnak a helyén más, csak egy tátongó lyuk, ami folytonosan vérzik, és nem hagyja nyugodni. Könnyek kezdtek hullani a szeméből az iszonyatos fájdalom hatására. Nem volt képes többé visszatartani őket.

Léptek közeledtének zaja verte fel a lakás szinte néma csendjét. Samantha eddig Barry egyik pizsamájában, az egyik fotelben olvasgatott egy, a szekrényről találomra leemelt könyvet. Aztán ajtó záródására kapta fel a fejét, ám a hozzá tartozó ember nem lépett a szobába. Pár percig némán várt, bár a mellkasát feszítette az érzés, hogy valami baj van. Végül felkelt az ülőalkalmatosságból és mezítelen lábai halk surranásával kísérve a bejárati ajtóhoz sietett.

Barry ült ott, összeomolva, reményt vesztve. Érezte a belőle áradó fájdalmat. Tömény fájdalmat, amilyet még soha senkinél. Megremegett az aura érintésétől. Halkan, lassan lépdelt a fiú reszkető alakja felé, végül letérdelt előtte. Az arcát fürkészte, már amit látott belőle, de Barry nem nézett rá. Samantha kétségbeesetten az ajkába harapott.

- Flash? – suttogta.

Nem jött felelet.

- Barry! – a fiú összerezzent saját nevének hallatára. Óvatosan, bizonytalanul emelte fel a fejét, a tekintetük végre találkozott. Sütött belőle a kín, amit a fiú azokon a napokon élt át, mikor valakit elvesztett. Mintha ismét mindent elvettek volna tőle. Mindent.

Samantha bizonytalanul felemelte a kezét és óvatosan megérintette Barry könnyektől nedves járomcsontját. A fiú összerezzent, el akart húzódni, hisz tudta, hogy ezzel Samnek okoz fájdalmat. De a lány nem engedte, keze ismét árnyba fordult.

Érezte a negatív érzelmeket, mindent; a sebeket, a szavakat, a tetteket, az emlékeket. Érezte, ahogy mindez átáramlik belé és összeroppantja a szívét. De ez nem volt elég. Barrynek túl sok fájdalom jutott, ennyi nem könnyít a lelkén. De így nem tud többet átvenni... Azonban, minél közvetlenebb a kapcsolat, annál hatékonyabban érvényesül a képessége...

Előrehajolt és összeérintette az ajkukat.

Folytatása várható...